Ez a szülés dolog számomra mindig valami misztikus, ember által kontrollálhatatlan, félelmetes és egyben fantasztikus dolog volt… A várandósságom alatt kétféle hangulati állapot jellemezte azt, amikor a szülésről volt szó: megpróbáltam azonnal elterelni a gondolataimat róla, mondván több millió nő túlélte már, csak sikerül majd nekem is, a másik az a mély pánik volt. Aztán végül bárhonnan indultam, mindig ugyanoda lyukadtam ki: nagyjából sehová. Hiába szülésfelkészítő légzéstechnikás tanfolyam, ahol apával együtt szuszogtunk és lélegeztünk A és S betűket, hiába a szakirodalom, amit csak nagyon óvatosan és félve vettem a kezembe, vagy a kórházi előadások a fájdalomcsillapításról… Ott és akkor ezek mind elfelejtődnek és a tested megalkotja a csodát. Önként, tanult minták és képzett orvosok nélkül, az igazat megvallva csak rád és a gyerekre van szükség hozzá.
Augusztus 1-jére voltam kiírva. Számomra már ez is egy elég furcsa dolog volt, miszerint kikalkulálták egy menstruációs dátumból (amit nagyjából behasaltam oda, ahová véltem a dolgot…). A gyakorlati felkészültségemről annyit, hogy kb. másfél-két héttel előtte pakoltam össze a kórházi motyómat, de még néhány nappal előtte is vásárolgattam ezt-azt. Ez azt eredményezte, hogy volt nálam néhány fölösleges dolog, és jó néhány hiányzó, amit aztán apa az első egy-két nap alatt vásárolt össze. Pl. a bimbóvédő kenőcs határozottan jól jött volna már az első szoptatással töltött óra után.
Szerda hajnal ötkor felébredtem egy „valamilyen” fájásra. Első szülésre készülve nagyon kíváncsi voltam, milyen is az „a bizonyos” fájás. Reggel 9 körül már biztos voltam benne, hogy ez már az lehet, akkor ismétlődött nagyjából 3-4 alkalommal. Örömmel, félelemmel, várakozással, de legfőképp izgalommal vegyes állapotba kerültem. SZÜLÜNK. Zsófi eldöntötte, és elindult az úton. Innen már nincs se jobbra se balra… csak előre. Apát még elküldtük egy megbeszélésre, a dúlám felkészített arra, hogy az első fájdalmaknál még ne rohanjunk sehová. Dél lett, aztán egy óra, a fájások egyre sűrűbbek és intenzívebbek voltak. Kezdtem félni. A testem szép lassan alakult át, csinálta az utat a jövevénynek. Mire apa hazajött, én már a kanapé és a padló között kúsztam-másztam. Igazából nem volt jó sehol, sem fekve, sem ülve, sem mászkálva. A leginkább azzal sikerült múlatni azt a bizonyos egy percet, amíg tartott a fájás, hogy lemásztam a földre, rákönyököltem a kanapéra, majd visszamásztam, elnyúltam és újra lemásztam. Nagyjából ennyi idő alatt elmúlt a fájás és lehetett rápihenni a következőre.
Apa közben elhivatottan masszírozta a derekam a tanultak szerint. Nem nagyon lehet ezt a fájdalmat semmihez hasonlítani vagy mérni. Egy percen keresztül olyan, mintha szétszakadna a tested és itt lenne a világ vége. Aztán valahol tudod, hogy nemsokára véget ér. És azt is, hogy ez egy közös út, amit együtt tesztek meg Vele. Nem te szülsz, vagy ő születik, ezt együtt csináljátok végig.
A fájások kb. délután 6 óra körül érkeztek el arra a szintre, hogy már nem tudtam pihenni tőlük, egymásba értek. Megbeszéltük, hogy akkor irány a kórház. Egyre közelebb került az időpont, amikor végre a karomban tarthatom. Kicsit féltem, otthon a saját kedvem és ritmusom szerint tettem-vettem, üvöltöttem, ha úgy tartotta kedvem. A kórházban lesznek majd mindenféle rutinok, „muszájok”, „tennivalók”. Úgy véltem, az utolsó percig húztam az elindulást.
Fél 8 körül értünk be. A szülészet üres, sehol egy üvöltő kismama, vagy műtőbe rohanó orvos. Igazából orvos sincs az osztályon. Az ügyeletes szülésznő megvizsgált. Négy ujjnyi tágulásnál tartunk. Hurrá! Azon már ki lehet pottyanni! Hívták a szülésznőmet, orvosomat, közben rám kötözték a szívhangfigyelőt. Állni akarok vagy ülni? Neki mindegy, hogy, de akkor úgy kell maradnom. Jó, akkor leülök, hisz fárasztó fél órán keresztül állni. Elindul a mérő, öt perc múlva meggondolom magam, apa szalad a szülésznő után, hogy mégiscsak felállnánk inkább. Közben megérkezik egy másik kismama, mint később kiderül, ikreket vár. Valamin püffög, nem értem, hogy lehet ezt a pillanatot morgolódással eltölteni. Én örülök, hogy van energiám a lábamon állni.
Fél óra nagy nehezen eltelik, szívhang rendben, mehetek kedvemre vajúdni, ahová akarok. Bekísérnek az egyik szülőszobába. Kék fal, szoba közepén egy ágy, semmi extra orvosi felszerelés. Csak egy nagy lámpa az ágy fölött és a nőgyógyásznál ismert lábfelpakolós két kar jelzi, hogy nem egy egyszerű szobában vagyunk. Apa kérdezi, hogy szabad-e az alternatív szoba. Ja, persze, hát ha oda akarunk menni. Na, ilyenkor mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy ez ellátás és nem szolgáltatás. Bár, ha az „árából” indulok ki, akár néger rabszolgák is legyezgethetnének pálmalevelekkel, míg a nővér pezsgőspohárban tálalja a fájdalomcsillapító Mojitót. De persze semmi gond, kérdezek én, ha ezen múlik.
Beköltözünk a speckó szobába, rögtön jobban érzem magam. Nem csupán a sok „alternatív” eszköz miatt. Leginkább mert van hely és nem három négyzetméteren kell föl-alá mászkálnom, mint egy ketrecbe zárt macska. Nemsokára befut a szülésznő. Kedvelem, Erzsi látszatra még tipikusan nem az a beleunt, megkeseredett fajta. Figyeltem a vizitek alkalmával, amikor egy-egy anyuka, aki hozta magával a 6 hetes kontrollra a porontyát, akkora szeretettel gügyögött a piciknek, mintha az az egy lenne a világ közepe. A szívet és lelket nem lehet megjátszani. Nekem legalábbis elég jó szemem van hozzá.
Megérkezik, rám mosolyog. Mond valamit, nem emlékszem, de megnyugtat a hangja. Szó nélkül engedi a kádba a vizet. Nem akarok vízbe ülni. Próbálja ki, jó lesz. Belemászok, tényleg jó. Apa ül a kád szélén és próbálja minden kívánságomat teljesíteni. Ott van velem, bármit elvisel, nem kérdez és nem beszél feleslegesen. Szeretem. Nagyon jó, hogy ott van velem. Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni így. Közben is ezt éreztem és utólag is így gondolom. Ha kell, harapom a karját, kapaszkodok és csüngök rajta. Bemászom a vízbe, kimászom a vízből. A kád végül jó barátnak bizonyul. Valóban csillapít valamit a fájások intenzitásán. És közben jókat lehet pihenni benne. Már nagyon rövidek, szinte lélegzetvételnyiek a két fájás között észlelhető idők. Becsukom a szemem, aludni próbálok. Másodpercek ezek, mégis fontosak. Újjászületnek az energiák, amiket az utolsó szakaszhoz kell gyűjtenem.
Tizenegy körül megérkezik a dokim is. Farmer és kockás ing van rajta, semmi fakszni. Mosolyog, jó kedélyű, mint mindig. Nagyon sokáig tartott, amíg rájuk találtam, talán már hat hónaposak is elmúltunk, én még mindig az „igazit” kerestem. Először az Imrében akartam szülni, tele a média azzal, hogy mennyire természetes szülés és bababarátak. Gyakorlatilag az összes orvosukat felhívtam, akiről egy fél jó szót is hallottam. Volt olyan, akinek a magánrendelőjében koszos volt a mosdó, és az ultrahangos felvétel egy ősrégi monitoron volt nyomon követhető. A pasas is kissé fura volt. Aztán volt a hiper-szuper-design rendelő, ahol a megbeszélt időponthoz képest kétórányi plusz várakozással is csak odáig jutottunk, hogy még kb. tízen vártak előttem. Kérdeztem a többieket, mennyire normális ez, mondja az egyik kismama, hogy ő első alkalommal hajnali ötkor került sorra. Hát hjaaaaa. Kérem, az más… akkor kiskönyvet visszakérünk és megyünk tovább keresgélni. Végül besétáltunk a Szent István Kórházba, hogy mi itt körülnéznénk és tessék ajánlani nekünk egy orvost. Hát így kerültem a főorvoshoz és az asszisztenséhez, Erzsihez.
Doki elmegy kávézni még, ráérünk. Én már nagyon szeretném, ha vége lenne. A testem teljesen átalakult. Burka és háza lett egy történésnek. Nem én irányítok, nem teszek semmit, csak teret adok annak, hogy ez a csoda megtörténjen. A testem csak egy eszköz, ami segíti a folyamatot. Valahogy úgy gondolom, az utolsó szakasz a legfájdalmasabb. Nem fáj jobban, mint előtte. Már hárman vannak rajtunk kívül. Apa hátulról támogat, a szülésznő előttem ül. A doki meg csak kényelmesen fel alá mászkál. Beszélget. Felgyorsul az idő. Kipróbáljuk a szülőszéket. De nem kényelmes. Végül lefekszem. Nem kényszerít senki semmit. Még csak tanácsot se adnak. Csináljam, ahogy kényelmesebb. Végül a hátamon fekvés bizonyul annak.
Hiába az előzetes elképzelések, hogy én majd így meg úgy. Meg nem hagyom, és majd érdekérvényesítek. Ott, azokban a pillanatokban már csak túlélni próbálok. Megvizsgál a doki. Már érzem a fejét. Úristen! Nyomjak. Nem bírok. Nyomjak most. Én ordítom vissza, hogy nem bírom, mire folyton azt kapom, hogy ne beszéljek, ne pazaroljam az energiámat rá. Már nem érdekel semmi, nincs szégyenérzet, vagy ki mit gondol rólam, ki mit lát belőlem. Levetkőztem már rég minden tudatosan irányított dolgot. Érkezésemtől kezdve meztelenül rohangálok fel alá a szobában. Nem lát senki. De ha látna, az sem hatna meg.
Előbukkan a feje. Apa velem együtt nyom. Részt vesz a teljes folyamatban. Már nagyon fáradt vagyok. Még 4-5 nyomás és kint van. Húzzunk bele. De nem megy, eltelik egy fél óra, a feje még mindig csak félig van kint, minden nyomásnál jön egy picit, aztán visszamegy. Doki rásegít a hasam nyomkodásával. Ez nagyon nem tetszik. De már rég túl vagyok azon, hogy tiltakozzak bármi ellen is. Cucorka ebben az állapotban elkezd forgolódni. A szülésznő nevetve meséli, ő még ilyet nem látott. Közben érzem, hogy a lábával tolja magát. Az én pocaklakóm próbál segíteni, meg akar születni.
Még próbáljuk meg egyszer és ha nem megy, akkor metszünk. Nem jó a fejecskéjének oda beszorulva. Apa néz rám komoly szemekkel, hisz megbeszéltük, hogy nem hagyjuk. Kérdezi, hogy legyen. Csináljuk, erőtlen vagyok, nem tudok már nyomni, meg semmit sem csinálni. A metszésből már nem érzek semmit. És a továbbiakból sem. Csak a szülésznő hangját hallom, kint van a feje, a válla, a popsija, a lába. És egyszer csak felbukkan egy barna hajas fejecske a lábam közül. Nem sír. Nyöszörög, szuszog, néz körül fáradtan. A pocakomra fekszik, átöleljük, apa arcát érzem a sajátomon. Akármilyen fáradt is vagyok, látom a csillogó szemeit. Hajnali fél egy, állapítják meg a szülés időpontját. Én még reszketek a lenti fájdalomtól, néhány gyors öltés, nem bánok már semmit. Ez a puckos, puha, barna hajú jövevény az én gyermekem. És itt fekszik és apa átölel minket, családdá
váltunk.
A karok és lábak és lelkek egymásba fonódtak örökre. És nézzük és kérdezik a nevét és mindkettőnknek a Zsófia jut eszébe. Először apa mondja ki, örülök neki, ez így kerek. Betakarnak és ott hagynak minket az új kis családunkkal ismerkedni. El is szundítunk mindketten-hárman. Majd apa elkíséri a lányát egy gyors mérésre, és vissza is hozzák. Még pihenünk valamennyit, az időérzékem teljesen eltűnt már. Aztán leköltözünk a szülőszobáról. Újra elviszik, én meg várok és várok rá. Nem jön. Vajon hol vannak már? Aggódom. Mi lehet? Pár percre elszundítok, felriadok. Összeszedem minden energiámat és eltotyogok az ügyeletes nővérig (végeláthatatlan hosszú út). Cinikusan megjegyzi, úgy látja, túl sok energiám van. Nincs erőm reagálni már ezekre. Kérem a megnyugtatást, hogy biztosan semmi baja nincs a kislányomnak. Megadja, menjek csak vissza és aludjak. Nemsokára hozzák. Álomba zuhanok. Egyszer csak megérkeznek. Magam mellé fektetem és álomba zuhanunk. Én vagyok a világ legboldogabb embere. Anya lettem.
T.
