Amikor a férjemmel a családalapításról beszélgettünk, két gyerekről esett szó nem túl kis korkülönbséggel. Mivel nincs a közelben hadra fogható nagymama, szerettük volna, ha a nagy már valamennyire önálló, amikor a kicsi megérkezik. Laci három éves volt, amikor felvetődött a tesó téma. Én akkor a babázós időszak után már két éve dolgoztam, ami nagyjából elég volt ahhoz, hogy visszanyerjem a szellemi frissességem. Tudtuk, hogy Laci szeptemberben elkezdi az óvodát, és reméltük, hogy az új rendszer talán tavaszra beáll – milyen jó lenne hát, ha akkortájt négytagúra bővülhetne a család.
Szerencsénk volt, elsőre összejött. Július végén teszteltem pozitívat, és a 8. héten az orvos is megerősítette: úton van a kettes számú sarj. Boldog voltam nagyon! A szüleimnek Laci pöttyintette el a 13. héten, hogy anya hasában kisbaba lakik, mire anyám keze mosogatás közben megállt a levegőben. Ő úgy vélte, ilyesfajta kis ördögfiókából talán elég lesz egy is, de aztán persze együtt örültünk a kis jövevénynek. A főnököm már nem volt ilyen lelkes, de biztosítottam, hogy amíg bírom, maradok. Végül a 36. héten köszöntem el a kollégáktól.
Élveztem a terhességet, ami eléggé más volt, mint az első. Ezúttal sokat voltam rosszul, produkáltam a klasszikus reggeli sprinteket a fürdőszobába, ölelgettem bőszen a fajanszot is – erről korábban csak olvastam, de nem tapasztaltam. Én, aki gyerekkoromban hánytam utoljára – na, jó, egyszer a fősulin is, más okból -, nem élveztem túlságosan ezeket a heteket, de szerencsére hamar leperegtek. A kombinált teszt megnyugtató eredményt hozott, a 15. héten megéreztem a kicsi mozgását, a 20-on pedig kiderült, hogy ismét egy egészséges nagyfiút várunk. Azért kipróbáltam volna egy kislányt is, de nem voltam csalódott, úgy látszik, fiús anyukának szánt a sors. Becsülettel jártam a vérvételekre, tanácsadásra, nődokihoz, sosem volt gond. Aztán úgy a közepe felé jelentkezett a korábban már megszokott „fehér köpeny szindróma”, és megint a vérnyomásom került a fókuszba. Otthon, nyugiban, normális értékeim voltak, precíz vérnyomásnaplót vezettem, amire persze legtöbbször rá se pillantott senki. A végén már attól ideges lettem, ha megláttam a vérnyomásmérőt, utáltam az állandó méricskélést.
A 37. héten az orvosom megelégelte a dolgot, és beutalt az osztályra, így kezdődött két hét kórházi wellness. Az NST-papírokkal már ki tudtam volna tapétázni a gyerekszobát, újra elkezdtem rejtvényt fejteni, volt időm aludni, olvasni, pocakot simogatni, és bár a kórházi kajáért nem rajongtam túlzottan, még az is nagyjából rendben volt. Az ovis nagyfiamat a férjem rendezte, örök hála a főnöke rugalmasságáért, aki az egyébként elcseszett munkarendjét engedte úgy igazítani, hogy elláthassa apai kötelezettségeit. Hozta, vitte, etette, fürdette, altatta, mesélt neki, és közben látogattak engem.
Laci nem értette, mit keresek a kórházban, amikor a tesó még mindig a hasamban van.
Kezdettől fogva sokat beszélgettünk vele arról, milyen lesz majd négyesben, hogy mennyire fogják majd egymást szeretni, hogy az elején még nem, de később nagyokat játszhatnak együtt. Borzasztóan örült, amikor kiderült, hogy öccse lesz! Simogatta a hasam, érezte a kicsi rúgásait is, kértem, hogy beszéljen hozzá. Mindig nagy szeretettel közeledett felé, nyoma sem volt féltékenységnek – én pedig bíztam benne, hogy lelkesedése a szülés után is kitart. A kórházból többször kiengedtek eltávra, így tudtuk megünnepelni Laci negyedik szülinapját közösen, és bizony ekkor már erősen szuggeráltuk a pocakomat, hogy babásodjak végre meg! Április 2-ra voltam kiírva, és csak egyet akartam, hogy ne elsején szüljek. Nehogy már egész életében cikizzék szegényt!
Egy gondolat a névválasztásról. E téren nem vagyunk trendik, régies, de a mai modern világban is megfelelő, becézhető neveket szerettünk volna a gyerekeinknek. A Lacit a férjem választotta, a szülésig pedig nekem is volt időm megbarátkozni vele. Ma már el sem tudnám képzelni a kis elevenségemet más névvel. Gondoltam, másodszor majd lehetőségem lesz a régóta dédelgetett keresztnevemet bedobni, de erről ezúttal is lecsúsztam. Három lehetőség maradt a kalapban, és ki választott közülük, na ki? Hát Laci. Ez van.
A vizsgálatok mindig nagyobbnak mutatták a picurt az átlagnál, és az orvosom az utolsó héten többször hangot is adott az aggodalmának. Semmiképp nem akarta, hogy túlhordjam, nehogy gubanc legyen. Így aztán, mivel elsején úgyis ügyelt, megegyeztünk, hogy indítunk. Bár a dátum hallatán nem lelkesedtem, végül is nem bántam: hatalmas hasam volt, már tényleg a szó szoros értelmében terhes voltam. A szülésznőmmel megbeszéltük, hogy megpróbáljuk a gátvédelmet.
A reggeli, négyórás oxitocin infúzió lefolyt különösebb eredmény nélkül, enyhe, rendszertelen fájások, egyujjnyi tágulás . A hüvelyi vizsgálatnál spontán elfolyt a magzatvíz, ott egyértelművé vált, hogy aznap baba lesz. Nyugodt voltam, elhatároztam, ennek a szülésnek jobban részese leszek, mint az előzőnek, ahol a nemalvástól baromi fáradt voltam, és a végére nem is emlékeztem igazán. Ezúttal ott akartam lenni agyban, megélni minden pillanatát. Sétáltam, ringatóztam, felváltva beszélgettem a szülésznőmmel és a babával. Délutánra szabályos háromperces fájásaim lettek, de a tágulás nem haladt, ekkor a doki megemlítette, ha ez így marad, operálni kell. Ezt csak végső esetben akartam. A szülésznő javasolta, hogy kössük vissza egy kicsit az oxit. Na, onnantól kezdődött az igazi szenvedés. Egymást érték a fájások, szünet nélkül. Se ülni, se állni, se feküdni nem esett jól, még a derékmasszázs is kellemetlennek hatott. Szóltam a férjemnek, hogy jöhet (végül gyors lett a végjáték, tíz percen múlt, hogy nem késte le a szülést), Lacit a szüleim vitték el, akik reggel óta készenlétben voltak.
Zuhany alá álltam, de a meleg gőzben csak megszédültem. Ömlött belőlem a magzatvíz, a doki meg is jegyezte, hogy ennyit még nem is látott. Ekkor már azt mondtam, ennyi, eddig bírtam, legyen vége! A baba mintha csak arra várt volna, hogy elérjem a tűrőképességem határát, végre nyomási ingert éreztem. A vizsgálatnál kiderült, hogy eltűnt a méhszáj, mehet a menet! Az első nyomást elbénáztam, nem emlékeztem rá, hogyan is kell, aztán összeszedtem magam, követtem az utasításokat.
Amikor kibukkant a feje, a szülésznőm arcán idegességet láttam. Utólag elmondta, a fej annyira nagy volt, hogy aggódott, vajon kifér-e rendben a szélesebb váll. Rendületlenül masszírozta a gátat, amikor úgy látta, várni kell, vártunk. Az orvossal igen jó csapatot alkottak, félszavakkal kommunikáltak. A harmadik nyomásra kint is volt a fiunk, Andris, 4150 grammal és 54 centivel. Szegény megggyötrődött a szűk helyen, így erős felsírás helyett csak macskanyávogásra futotta tőle. Lila volt, csúcsfejű, magzatmázas, és hatalmas! El se hittem, hogy fért el bennem… A hasamra tették, megszeretgettem, nagyon jó érzés volt végre látni, megölelni őt! Az első oxi infúzió óta tíz óra telt el, a vajúdás keményebb szakasza nagyjából kétórás volt.
A méhlepény hamar kicsusszant, legutóbb elmulasztottam megnézni, most megtettem. A szülésznő nagyjából elmagyarázta, hogy is néz ki, hogy csaknem kéttenyérnyi helyen tapad a méhfalon, ezért hagy maga után viszonylag nagy sebet és vérzést. Csodálatos konstrukciója a természetnek! A gátvédelem sikeres volt, egy pici felületi sérülésem lett, amit két öltéssel megoldottak. Ezúttal fájdalommentes volt a varrás, másfél órával később a kemény kórházi széken ülve vacsoráztam meg, és később sem éreztem belőle semmit, gátseb-kezelésre se jártam. Ezért végtelenül hálás voltam a szülésznőmnek! Amikor visszahozták a babát, mellre tettük, és egy órát együtt lehettünk. Fotózkodtunk, poénkodtunk, cseppet sem voltam fáradt, alig véreztem, saját lábamon akartam lemenni az osztályra, úgy éreztem, kirobbanó formában vagyok. Három óra múlva lehozták Andrist, és közelebbről is megismerkedhettünk. Tökéletes volt, és nagyon hasonlított a bátyjára.
Négy napot töltöttünk a gyerekágyas osztályon. Mivel nagysúlyú baba volt, naponta nézték a cukrát, és csak akkor engedték el, amikor gyarapodásnak indult, 3940 grammal adták haza. Már a kórházban beindult a tejem. Bár Laci után egyáltalán nem bíztam a sikerben, Andris ügyesebbnek bizonyult a szopizásban, teljesen rácuppant a cicire, aminek nagyon örültem, és óriási sikerélményként éltem meg. Szépséghibája a dolognak, hogy csak a jobb mellet fogadta el – a bal valamivel nagyobb, mirigyesebb -, így a másikat fejnem kellett. Nem tudom, mennyire gyakori ez a fajta féloldalasság, de a környezetemben kérdezősködve többen mondták, hogy ez velük is így volt – a baba valamelyik mellett jobban preferálta, a csuda tudja, miért. Bár a jobb mell csakhamar átvette a bal funkcióját is, azért adódtak kellemetlenségek: a mellszívó nem ürítette le teljesen a tejcsatornákat, emiatt hat hét alatt négyszer volt mellgyulladásom. 40 fokos láz, erőtlenség, fájdalom, hidegrázás… Mást sem csináltam, mint masszíroztam, borogattam, fejtem, zuhanyoztattam, és mindezt újra elölről, a végtelenségig.
A tündéri védőnőm jött kimasszírozni a csomóimat, úgy fájt, azt hittem, beledöglöm, folyt rólam a víz, rosszul lettem. Biztatott, hogy ne adjam fel, bár azt mondta, ha mégis, azt is megérti. Igaza lett: hat hét alatt megedződött a mellem, így már akkor sem volt gond, ha egy-egy fejés kimaradt. Azt az időszakot nem kívánom senkinek… Később néha-néha sikerült a balból is szoptatnom, de továbbra is a jobb maradt a favorit.
Andris egy tündér, nyolc hetes kora óta mosolyog, rengeteget „beszélget”, nem sír, csak ha szükségletei vannak. Éjszaka egyszer ébred, de sokszor át is alussza, attól függ, mennyit vacsorázott. A tej mellé négyhónaposan elkezdtem a hozzátáplálást, szerencsére tetszenek neki az új ízek, és a kanálból evés sem okoz gondot. A testvérféltékenységgel kapcsolatos reményeim úgy tűnik, teljesülnek. Laci szereti az öccsét, fel sem merül, hogy bántsa. Puszilgatja, simogatja, beszél hozzá, és ha kedve van, segédkezik körülötte, nem erőltetem. Élvezem a babázást, olyan ez, mint egy jutalomjáték, több sikerélmény ér, mint az első fiammal. S bár a nagy mellett kevesebb figyelem jut a kicsire, ezt ő igen jól tolerálja. Nincs ölben ringatás, csak leteszem, kicsit eljátszik, tíz perc múlva alszik.
A két srác mintha indigóval készült volna, külsőre tök egyformák, de már látszik, hogy a személyiségük különböző lesz. S hogy végül mégis április elsején szültem, hát egye fene! Az is csak egy nap a 365-ből. Remélem, Andris mindig mer majd egy kicsit bolond is lenni, az nagyon kell ebben az életben!
Amikor elpakoltam a kismamaruháimat, rám tört a nosztalgia. Hogy többet már nem leszek várandós. Őszintén mondom, elsirattam a lehetőséget. Persze, örülök, hogy kétszer átélhettem, nagyon szerettem a pocakos időszakot, de nem lesz több. Kettőt terveztünk, ennyit tudunk felelősen vállalni, eltartani. Teljesült: egészségesek, szépek, mi így vagyunk boldogok!
zsanna83
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
