Nem terveztünk még babát, de egy védekezés nélküli alkalommal megfogant. A férjem nagyon örült, én pedig nagyon aggódtam. A terhességem zűrzavaros volt, de szerencsére a babával soha nem volt gond. Olvasgattam már korábban is a Bezzeganyát és más fórumokat is, tájékozódtam, próbáltam felkészülni, hogy mi is vár rám (ránk) a terhesség és a szülés során. Arra jutottam, hogy szép, háborítatlan szülést szeretnék.
Volt választott orvosom is, ennek két oka volt. Anyukám is ennél az orvosnál szülte mindhárom gyerekét és elégedett volt vele, azt szerette volna, ha én is nála szülök, másrészt akkor volt a rendelése, amikor végeztem az egyetemen. Összességében nem érte meg, azaz nem kaptam meg azt a plusz figyelmet, amit egy magánorvostól elvár egy páciens. Mégsem váltottam, mert úgy beszéltek róla, mint a „kórház legjobb orvosa”, „mogorva, de szakmailag ő a legjobb”. A szülésfelkészítőt (egy alkalom) ő tartotta, világosan kiderült, hogy nem háborítatlan szülés párti, de orvost váltanom felesleges lett volna, abban a kórházban ilyen mentalitásúak az orvosok.
Még a szüleimnél laktunk S. városban a férjemmel, de egy pénteki nap haza kellett mennie a szüleihez D. városba, mert szombaton ott dolgozott volna. Aggódott, hogy mi lesz, ha pont akkor indul meg a szülés, de megnyugtattam, hogy még van pár nap a kiírt dátumig, még az is lehet, hogy két hétig nem szülök. Így ő hazament péntek délután. Este 10 körül feltűnt, hogy mintha sűrűbbek lennének a jósló fájásaim (amik kb. a 14. hét óta meg voltak). Mértem az időt, volt, hogy 7-8 perc eltelt két keményedés között, de többnyire csak 4-5 és nem is fájt. Hívtam a férjem, hogy lehet, hogy van valami, de ne aggódjon, nyugodtan feküdjön le aludni (persze nem nyugodott meg). Éjfélig még számolgattam, továbbra is 4-8 percenként jött, viszont felébresztettem anyukámat, hogy „anya, lehet, hogy szülök”. Ő sem volt nyugodt, egy óra körül bevitt a kórházba. Közben ment még egy telefon a férjnek, hogy készüljön, lehet, hogy kell jönni, de még ne induljon el, hátha csak vaklárma, hiszen nem fáj annyira.
A szülésznővel találkoztunk először. Azt mondta, hogy elég jól tartom még magam, nem hiszi, hogy ebből baba lesz. Hamarosan az ügyeletes orvos is megérkezett. Annyit közölt a szülésznőnek, hogy „háromujjnyi”. Nekem ez nem mondott semmit. Át kellett öltöznöm és aláírni a papírokat.
„Ezzel pedig elismeri, hogy mivel első szülő nő, nem tud megszülni gátmetszés nélkül”.
Tiltakozni nem mertem, aláírtam. A szülőszobából pedig kihallatszott egy nő kiabálása, mialatt mi papíroztunk. Féltem nagyon, hogy mi vár rám. A másik anyuka közben kiabált, hogy jön a babája, érzi a fejét, de a szülésznő és az orvos nem mozdultak, hanem a leleteimet nézték, illetve ugye még sok papírt kellett aláírnom, így inkább szó nélkül aláírtam mindent, csak menjenek már segíteni a nőnek.
Mentek, azalatt én kint ültem közvetlenül a szülőszoba előtt, és végighallgattam egy szülést. Úgy féltem, hogy a fájások is elmúltak. Két órakor született meg a másik baba, kijött az orvos, és kérdeztem, hogy akkor most velem mi lesz, hívhatom-e a férjemet. Igen!
Ezután kint voltam a folyosón anyukámmal, amíg feltakarítottak a másik anyuka után. Visszajöttek a fájások, de ezek már fájtak rendesen. Meg is kérdeztem anyát (poénból), hogy „ez ennyire fáj?” Mondta, hogy még sokkal jobban fog.
Szólt a szülésznő, hogy menjek be, felrakja rám a ctg-t. Azt hittem, hogy ez is húsz perc lesz, mint korábban, de ezután már nem kelhettem fel többet. A fájások jöttek egyre erősebben, de sok szünet volt kettő között. Közben megérkezett a fogadott orvosom is. Megjegyzem, ebben nem is lehetett rá panaszom, szó nélkül jött éjjel fél háromkor, pedig nem is kért pénzt a szülés levezetéséért.
Egy nagy eszközzel megjelent a lábam között, majd elöntött a magzatvíz. Gondoltam, akkor ez volt a burokrepesztés. Majd jött a szülésznő, belebökött egy injekciót a combomba, gondoltam, ez lehet a méhszájérlelő(?). Majd mondta az orvos a szülésznőnek, hogy infúziót kell kapnom, de ne fáradjon vele, majd ő (mármint az orvos) megcsinálja. Húsz perc után, mire a kezem már csurom vér volt, sikerült bekötni az oxitocint. Természetesen mindent akkor csináltak rajtam, amikor épp fájásom volt. A férjem is megérkezett közben, csak nem engedték be, amíg nekem a kezemen bűvészkedtek.
Mire szegény férjem mosolyogva beért, olyan brutális fájásaim voltak, hogy örültem, hogy köszönni tudok. Hol volt itt már az elképzelt derékmasszírozás és a labdán ücsörgés? Két fájás között arra volt időm, hogy kiadjam a „vizet!” parancsszót és igyak néhány kortyot. Amúgy innom se szabadott volna, de nagyon ki volt száradva a szám. Már nagyon kényelmetlen volt háton fekve, ezért megpróbáltam felülni, de elmozdultak a tappancsok a hasamon és eltűnt a szívhang. Jött a szülésznő, mondtam, hogy nincs baj, csak mozgok. „Hát ne mozogjak, feküdjek vissza”. Remek – gondoltam - ennyit arról, hogy a gravitáció segíteni fog.
Egyre jobban fájt, nem volt szünet a fájások között, én pedig egyre jobban kiabáltam. Jött az orvos és a szülésznő, megpróbálták felrakni a lábam a kengyelbe. Itt először próbáltam meg tiltakozni, mert bennem még élt az az illúzió, hogy kényelmes, guggoló helyzetben fogok szülni. Felültem, akkor azt hitték, hogy szökni próbálok, úgyhogy szépen visszafektettek a helyemre, annyira hátrafektetve, hogy szinte már homorú voltam, és a lábamat sikerült berakniuk a kengyelbe. Egy kapaszkodó valahogy odakerült az ágy szélére, mondta az orvos, hogy fogjam meg, de nem értem el.
Közben ahogy kifért a torkomból ordítottam. Tudtam, hogy „nem illik”, de nem tudtam mit tenni ellene. Az orvos balról, a szülésznő jobbról kiabált velem, hogy hagyjam abba, mert így nem tudok nyomni. Amúgy korábban már kértem volna fájdalomcsillapítót (feladva a „kemény vagyok, nekem nem kell” elvet), de a szülésznő szerint a szülés fáj, nincs rá fájdalomcsillapító (valójában anesztes orvos nem volt a közelben).
A kiabálás közben egyszer csak éreztem egy szúrást, ez volt az érzéstelenítő gátmetszés előtt. „Ne ugráljak!” Nyilván egy reflexet ilyen helyzetben csak úgy vissza lehet tartani. Hogy mi az a tolófájás, nem tudom, de a fájdalom és a kiabálás közepette egyszer csak éreztem magamban a baba fejét, majd egyszer csak megszűnt a fájdalom (ami közben percek óta nem volt szünet), mintha korábban nem is lett volna. Nem emlékszem rá, hogy nyomtam. 4.20-kor megszületett a lányom.
Az egy leírhatatlan érzés volt, mikor megszűnt a fájdalom. Közben hallottam felsírni a lányom, így vele kapcsolatban is megnyugodtam. Egy pillanatra megmutatták, pici volt, lila és nagy hajú. Meg 3350 gramm és 53 cm, de ezt akkor még nem tudtam. Aztán elvitték, belőlem meg kinyomták a méhlepényt. Ez már nem fájt, sőt örültem is neki, hogy nem kell nyomnom. A varrást viszont elég intenzíven éreztem, de tűrtem, hiszen az semmi volt a szüléshez képest.
Úgy gondolom, hogy első szüléshez képest gyors volt: 10-kor kezdtem érezni, hogy lesz valami, egykor még azt mondta a szülésznő, hogy nem lesz ebből szülés, fél 4-kor kaptam az oxit, és rá alig egy órára megszültem.
Az én Picim már a kétórás megfigyelés alatt szopizott, és a kórházi napok is jól teltek, viszont a kórterembe a látogatók nem jöhettek be. Ez a férjemet viselte meg jobban, hogy csak üvegen keresztül láthatja a lányát.
A gátsebemből a távozás napján kiszedte az orvos a varratokat (mert nem felszívódóval szokott varrni), de egy hónappal később begyulladt a seb. Mint kiderült, cérnák maradtak bent, legalább három öltés, de egy másik orvos kiszedte az SZTK-ban.
A hónapok alatt levontam a tanulságot: Háborítatlan szülést szerettem volna, de tudtam, hogy úgyis végigmegy rajtam a protokoll. Sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha nem kapok oxitocint, vajon akkor is így fájt volna? De az a lényeg, hogy egészségesen kijött, egyikünk sem szerzett maradandó károsodást. A többi nehézség eltörpül ezek mellett. Bármennyire fájt, újra végigcsinálnám, csak a lányom legyen itt.
Timi
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
