Hosszú-hosszú évek várakozása után született meg a kisfiam, akinek az érkezése történetét osztom most meg. Igazándiból semmi különlegesség nem volt a szülésemben, talán csak annyi, hogy míg közvetlenül utána körbetelefonáltam minden még potenciális anya-jelölt ismerősömet, hogy ragaszkodjanak körmük szakadtáig a császármetszéshez és/vagy altatásban szüléshez, ma már alig várom, hogy megismételhessem, és életem egyik legszebb élményének tartom a szülésemet.
A kisfiam lombik program segítségével fogant, négy év várakozás után az első próbálkozásra. Tekintve, hogy a fogantatás körülményei speciálisak voltak, hogy én már nem vagyok épp mai csirke, ráadásul egy egyéb probléma miatt szakorvos javasolta, szinte biztosnak tűnt már az elejétől fogva, hogy császárral szülök. Nekem egyik megoldás ellen sem volt kifogásom, csak épségben ússzuk meg az ügyet, bár nagyon érdekes volt, hogy míg világ életemben azt mondogattam, hogy ha választási lehetőségem adódna, százszor inkább választanám a műtétet, addig a teherbeesésemtől kezdve átkattant az agyam, és nagyon szerettem volna hüvelyi úton szülni. Végül az orvosom eldöntötte helyettem a kérdést, mert olyan természetességgel és határozottsággal kezelte, hogy amíg nincs baj, hüvelyi úton próbálkozunk, hogy a végén még a szakorvost is meggyőzte.
Három nappal a kiírás előtt hajnalban felültem, hogy pisilni induljak, amikor elfolyt a magzatvíz. Felkeltettem a férjemet, aki teljes megdöbbenéssel fogadta a hírt, ugyanis meg volt róla győződve, hogy én ugyan nem fogok a kiírt időpont előtt szülni, úgyhogy enyhén beteges módon a szombati kiírás napjára rögzítve a szülés időpontját szervezte a heti programunkat. Megjegyzem a szülés délutánján még munkaügyben találkozóm lett volna, szóval én is optimista voltam kissé… Kb. két óra múlva értünk be egy kisebb különítménnyel a kórházba, mert a férjem ragaszkodott hozzá, hogy ő szállítson be, de a szülésre a tesóm jött be velem, anyukám meg persze nem akart kimaradni az eseményekből. Az úton kicsit fájdogált a hasam, elég „ritmusosan”, kb. 5-6 percenként egy rövid görccsel, úgyhogy amatőr módon nyugtáztam is magamban, hogy milyen kemény lány vagyok, lám, már itt vannak a fájások, de simán bírom. Ó, ha tudtam volna…
A kórházba beérve valamiért senki nem akarta nekem elhinni, hogy elfolyt a magzatvíz, először az ügyeletes vizsgált meg elnéző mosollyal, aztán az orvosom is. Tuti nem úgy néztem ki, mint aki szülni készül, mert mindkettő totál meglepődött, amikor a gyerek fejbőre nézett vissza a méhszájam mögül, még meg is jegyezték, hogy nahát, ez tényleg a magzatvíz lehetett. Biztos sűrűn előfordul, hogy neurotikus kismamák maguk alá pisilnek, és szülést hallucinálnak, no comment.
Ezt követően elhelyezést nyertem a vajúdóban, ahova senki nem jöhetett be velem, ami a legnagyobb hülyeség a világon, pont ott lett volna jó egy kis segítség, a szülőszobán már – szerintem – tök mindegy, hogy van-e valaki, az embert magába zárja a folyamat. Miután a ctg gyakorlatilag nulla méhtevékenységet mutatott, szépen hazaküldtem a családot, és vidáman olvasgattam meg telefonálgattam várva az események felgyorsulását. Olyan 11 körül bejött az orvosom és a szülésznőm, nagyon korrektül elmondva, hogy ahogyan a tágulásom haladni látszik, előreláthatólag ebből csak holnap lesz gyerek, de van egy gyógyszer, amit ha elfogadok, akkor kicsit felgyorsítja a folyamatot, és elképzelhető, hogy akár már estére megszülök. Mivel akkor már több, mint négy órája szuggeráltam a gyereket minden eredmény nélkül egy kis sietségre, mohón rákaptam a lehetőségre, és benyomtam a gyogyót. Előtte kérdeztem, hogy ez ilyen oxitocin-hatású dolog-e, mert akkor inkább kihagynám, de megnyugtattak, hogy ugyan dehogy, ez egy igen kíméletes szer, ami kb. 6-7 óra alatt fejti ki áldásos hatását, és egyébként is, én 1/8 szemet kaptam csak belőle.
Ezzel a lendülettel ott is hagytak, a dokim elment műteni, a szülésznő meg egy megindult szülésre, de előtte még kaptam egy infúziót, mert nem tetszett a szülésznőnek a szívhang. Ezt követően aztán meglódultak az események… Még annyi időm volt, hogy mindenkit értesítsek, miszerint estig nyugiban ellehet otthon, majd dél körül olyan fájdalmak törtek rám, hogy konkrétan halni készültem. A dolog pikantériája az volt, hogy a ctg nem igazán mutatott nagy fájástevékenységet, utólag valaki mondta, hogy vélhetőleg nekem lentebb indultak a fájások, így a hasam tetején lévő szerkezet ezért nem reagálta le azokat. Mindenestre ott álltam/ültem/feküdtem tök egyedül, azzal a biztos tudattal, hogy ezek még nem „azok” a fájások, mivel a gép nem mutatja, így „azok” ennél jóval szörnyűbbek lesznek, viszont én akkor bekerülök a kórháztörténelembe a kicsapott műsorral, mert az kizárt, hogy ennél nagyobb fájdalmat az előzetesen elhatározott elegáns méltósággal viseljek.
Mindeközben mellettem egy lány folyamatosan vonyított a fájdalomtól, a velem szemben lévő ágyon fekvő viszont mindenkivel sietett tudatni, hogy ő –bár már a finisben van, de – felfeküdt a fájdalom hullámaira, és így intelligensen kezelve a helyzetet gyakorlatilag kacagva fogja kinyomni a gyereket, engem pedig a bekötött infúzió akadályozott egyetlen örömömben, hogy percenként pisilve enyhíthessek a fájdalmamon. Olyan volt az egész, mint egy katasztrófafilm. A túlélésért és a méltóságomért küzdöttem, toltam az infúziómat jobbra-balra, közben azt mantráztam magamban, hogy ha visszajönnek, epidurális érzéstelenítést követelek. Nem, mégis császárt… Nem, mégis epit… És ez így ment két órán keresztül, közben ha lett volna erőm, a szemben lévő spirituális szülőt legázoltam volna infúzióstól, mindenestül.
Kettőkor a dokim és a szülésznőm kedélyes „hogy vagyunk, hogy vagyunk?” köszöntéssel kukkantottak be, majd meglátva a fejemet, sürgősen átkísértek a vizsgálóba, ahol kiderült, hogy a kíméletes, 7-8 órán át ható szer két óra alatt egy ujjnyiról kitágított, úgy, hogy már csak 1 mm-es pereme van a méhszájnak, úgyhogy a vizsgálóból bugyi nélkül, kétrét görnyedve benavigáltak a szülőszobába, előzetesen beígért beöntésről és szülőszoba színválasztásról már szó sem esett.
Szerencsére a tesóm már rutinróka, így minden tiltakozásom ellenére bejött várakozni, úgyhogy csak a férjemnek kellett rally versenyzőként rohanni, hogy ne késse le az érkezést. Végül 1 óra 40 perc kitolás után, gátmetszés nélkül, de egy repedést meg nem úszva született meg a gyönyörű kisfiam, aki nem sírt, hanem érdeklődve nézelődött a napvilágon. Érdekes módon, míg a vajúdás minden fájdalmára emlékszem, addig tudom, hogy a kitolás borzasztóan fájt, és gyakorlatilag sem mozdulni, sem beszélni nem tudtam, de erre a fájdalomra már nem emlékszem. A sebem kb. egy hét alatt kezelhetőre, majd öt hét alatt nyom nélkülire gyógyult, úgyhogy én örülök, hogy nem metszettek, és amint azt már mondtam, már most repetáznék!
Lygia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?