Érdekes dolog a babavárás. Előre ütemezett rendszerrel vizsgálnak meg, vesznek vért, kukucskálnak be a kis mütyürhöz, majd megint a véred adod. Valahogy úgy érzem, ez is segít abban, hogy átérezzem ezt a csodát.

A védőnő felhívta a figyelmemet a most induló terhesfelkészítőre. Csudajó programok, érdekes előadások tarkították az ismertető papírt. Nagy lelkesedéssel mentem el az első alkalomra a kórházba. Itt már szépen gyűltek a nálam sokkal nagyobb pocakosok. Az előadás egy kötetlen beszélgetéssel kezdődött, melyet egy, már nyugdíjas szülészorvos vezetett. Az első kérdések közt szerepelt: Mire való a kilenc hónap? Hát, nem kell engem félteni, elsők között válaszoltam: Felkészülünk az anyaságra, befelé fordulunk, előkészítünk mindent az új családtagnak, stb, stb. Hát tévedtem, az orvos egy szánakozó mosoly után csak annyit mondott:

„Nem, a kilenc hónap minden napja arra való, hogy felkészüljünk a fájdalomra, a szülésre. Ez olyan, mint amikor padkázunk az autóval. Nem szabad hirtelen visszarántani a kormányt, abból baj lehet. Szépen lenyugszunk, ha kell, szólunk az orvosnak - szülés közben - hogy hagyjon, most mi meditálni szeretnénk, lenyugszunk, majd, ha úgy érezzük, folytatjuk a szülést."

(!) Kérdezem én, aki még nem szült és a babavárás minden pillanatát pozitívan éli meg, hogy miért? Miért kell sokkolni magamat olyasmi miatt, amiről csak mások beszámolói alapján vannak ismereteim? Miért kellene minden napomat azzal töltenem, hogy készülök egy fájdalomra? Úgy gondolom, hogy nem tudok mire készülni. Nem szültem még, nem is tudom elképzelni, mit fogok érezni. Vagy mondom úgy: mindenki máshogy éli meg. Lehet, hogy egyikünk majd' belehal és szakad, roncsolódik, szenved, míg a másikunk tüsszent egyet és már karjaiban fogja is a babát. A másik: kedves gyakorló anyukák! Volt már rá példa, hogy szülés közben szóltatok az orvosnak, hogy álljon meg, mert ti meditálni akartok? Igazán mást hallok erről-arról.

Ezután a kedves ismertető után folytatódtak azok a dolgok, melyekkel teli az internet. Sajnos azt kell mondjam, nem sok pozitív élménnyel jöttem ki a kórházból...

A második alkalomra nem mentem el, de a harmadikra annál inkább vágyakoztam: szülőszoba látogatás.

Sajnos férjem nem tudott jönni, dolgozott, de így utólag jobb is. Sok apuka kísérte el a párját. Vicces volt látni, ahogy a különféle férfiak hófehér arccal nézték a különböző nőgyógyászati és szülészeti eszközöket. Szinte láttam a fejükben, hogy nem tudják elképzelni se, mit hova tesznek-dugnak-használnak a dokik. Volt egy, aki ki is ment „inni”. Mindenesetre nekem nagyon tetszett a program, hiszen az eddig meghallgatott rémtörténetek után szinte felüdítő volt látni a tett színhelyét. 

És mi van velem? A 16. héten egyszer csak nem rohantam a vécére reggel. Szinte már vártam az ingert, a kellemetlen szájízt. És semmi. Rá pár nappal, mikor hanyatt fekve bámultam este a tévét, egyszer csak buborékok kezdtek el szaladgálni a köldököm körül. Kikerekedett a szemem és a pulzusom kb. duplájára ugrott. Ez az? Ez ő? Igen. Ő volt, azóta határozottan jelét adja annak, hogy ő ott van, él, virul és igenis kér még abból a csokiból vagy cseresznyéből. Gömbölyödő pocakomra egyre mókásabb ruhát venni, mellesleg két kosarat nőttem - férjem nagy nagy-nagy örömére. Egy hete voltam UH-n. Egy alapos, mindenre kiterjedő vizsgálat után beigazolódott Jóuram igaza: kislányunk lesz.

Zsuzsi

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?