Szerelem volt első látásra. Tudtam, hogy ő életem szerelme: férfias, gyengéd, és ő is szeret, csak vele tudtam elképzelni, hogy családunk legyen.
2012-ben kezdődött minden. Rutin citológia volt, sosem volt nőgyógyászom, mindig oda mentem, ahol épp fogadtak, ez így is történt most is. Megvizsgáltak, levették a kenetet, és mehettem is haza, minden rendben, mondta a doki. Ugyanabban a kórházban dolgozom, mint ahol volt a szakrendelés. Megnéztem a rendszerben az eredményemet, és innentől kezdődött a rémálom.
Pozitív HPV, P3-as eredményt kaptam, fiatal nő voltam, álmokkal teli, nagy család, egészséges gyerekek, könnyű terhesség. Attól féltem, innentől kezdve semmi nem lesz, a doki azt mondta, ne akarjak gyereket, mert nem lesz egy ideig. Minden álmom megsemmisült, de úgy voltam vele, ha nekem nem lehet gyerekem, én abba belepusztulok, de szerencsés vagyok, van egy remek párom, aki pozitívan fogta fel, és mindenben segített.
Gyógyszeres kezelést kaptam, és egy évre rá már negatív eredményem volt, a doki azt mondta, még várjak a gyerekkel, mert sosem lehet tudni, mikor újul ki megint. Én nem vártam, makacs voltam, és féltem, sosem lehetek anya.
A 2013-as évem arról szólt, hogy mikor leszek már terhes. Mindig negatív volt a tesztem, azt hittem, ez egyik percről a másikra sikerülni fog, mivel fiatalok vagyunk, de nem így lett. Egy év próbálkozás után december 23-án este csináltam egy terhességi tesztet, és POZITÍV lett!
A boldogság le sem írható formáját éreztem. A terhességem nem a legkönnyebb volt az elején: erős hányingerrel, hányással küzdöttem, napokig ki sem keltem az ágyból, de boldog voltam, tomboltak a hormonok. Egészségügyi szakmájú létemre kicsit aggodalmas voltam.
A 19 hetes UH-n kiderült: lányunk lesz, rózsaszín, lila, lányos színekkel készültem. A 30. héten kiderült: III. fokban érett a lepény. Kiborultam, hogy egy gyerek kihordására is képtelen vagyok, de hála a páromnak, ezen is túlestem. Mindenki azt mondta, áááá, te nem hordod ki a 40. hétig, ez a bébi kibújik hamarabb. A kisasszony mindenkire rácáfolt.
Szeptember 4-re voltam kiírva, 7-én éjszaka már éreztem, hogy valami nem stimmel, felkészülve pár napja csak folyékonyat, pépeset ettem, hogy ott ne legyen probléma. Este 9 óra után fáj a derekam, majd a hasam, eldöntöttem, nem megyünk be csak olyan 20-10 perces fájásokkal. Beültem a fürdőkádba, és milyen jó volt! Jöttek a fájások rendszertelenül, volt 16 perces, majd 8 perces, de bírtam, rosszabbra számítottam.
Hajnali háromkor hívtam anyát, hogy szerinte menjünk-e, mivel volt már jóslófájás, akkor szintén a kádban ültem, és csak rémisztgetett a kisasszony. Még vártam, hogy legyenek rendszeres fájásaim, mivel nagyon össze-vissza jöttek. Első baba, több órára számítottam, hajnali ötkor a párom is felkelt. Mondtam neki este, hogy aludjon, egyedül szeretném végigcsinálni, ő úgyis csak útban lenne.
Hajnali ötkor kijött a hangosabb nyögésekre, mivel már erősödtek a fájások, és úgy gondoltam, így könnyebb, ha kiadom magamból. Kiszedett a kádból, hogy induljunk, mivel már tágulásos vérzésem volt. Kiszálltam a kádból, sikerült felöltöznöm, ő lemondta az aznapi munkát, hogy megyünk szülni. Jött egy fájás, megálltam és éreztem, hogy nyomnom kell, na, ekkor jött a felismerés, hogy ÚRISTEN, ez már komoly. Azonnal hívta a mentőket. 5:20 volt, én összeszedtem a táskákat, és türelmesen vártam.
5:40-re itt is voltak, pedig eltévedtek. 5:50 re bent voltunk a szülészeten, az tíz perc életem leghosszabb 10 perce volt, a mentőtiszt csak azt hajtogatta, ne nyomjon (kíváncsi lennék, hány szülő nő hallja ezt. Az ambulanciára vittek, megvizsgálták a szívhangot, mennyire vagyok kitágulva, stb. Egyből mentünk a szülőszobára, mivel teljesen kitágultam, 6 órakor már fent feküdtem a szülőágyon. Infúzió, ctg, lábaimat felrakták a kengyelbe, és már jött is a fájás. Burkot repesztettek, a szülésznő és a dokinő (megjegyzem: se szülésznőt, se dokit nem fogadtam) mondja, hogy nyomjak, hál istennek, ezt vártam már.
Az első nyomás nem sikerült, bár volt ott egy kis hiszti, mert annyira feszített, és a fenekemet nem tudtam lentebb csúsztatni, de végül sikerült. A lényeg most kezdődött, második nyomás sikerült, dicsértek, milyen ügyes vagyok, stb. A harmadik nyomás jött, nyomtam, nyomtam teljes erőmből, ami kifért, tudtam hogy miért küzdök, volt egy célom, és éreztem, hogy jön kifele, ebben a nyomásban benne volt minden, sajnos éreztem a gátmetszést, de az egy pillanat volt, és ekkor előbukkant.
Már csak azt éreztem, hogy a pocakomon van (rövid volt a köldökzsinór, és csak a hasamig ért), meleg, illatos és mosolyog. 6:15 perckor megérkezett Csenge Zoé 2850 gr. és 48 cm. A világ összes fájdalmát elfelejtettem, olyan volt, mint a filmekben, minden megszűnt körülöttem, csak rá figyeltem, gyönyörű volt, igazi szerelemgyerek, hatalmas nagy, kék szemeivel csak engem nézett és nem sírt, halk, nyugodt baba, tudtam, ez itt életem legszebb pillanata. A nővérkék elvitték, megmérték, rendbe tették. Kezdődött a következő szenvedés, a gátvarrás, nem kellemes, de elviselhető, sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam.
6:45-kor már rendben, összevarrva feküdtem, és vártam. Az kellemetlen volt, szomjas voltam, telefonálni szeretem volna, de senki nem volt körülöttem. Hallottam, hogy anyáék érdeklődnek, hogy hol tartunk, erre a doki közölte velük, hogy már nemsokára visznek fel az osztályra . Anya meg volt lepve, hogy biztos a lányukról beszélnek? A doki mondta, hogy igen, mivel akkor reggel csak én szültem. Három nyomás, és kint is volt, megkaptam a táskám, felkészültem, volt külön szülőszobai táskám is, volt benne víz, szőlőcukor stb. A telefonért nyúltam és a legnagyobb nyugalommal felhívtam a szerelmem, hallottam a hangjában, hogy meg van rémülve, hogy mi is történt itt, de büszke volt rám, ilyen hamar, ügyesen világra hoztam a szerelmünk gyümölcsét, Zoét.
Ha tehetem, lesz tesója Zoénak, imádtam terhesnek lenni és imádok anya lenni.
Köszönöm hogy megoszthattam a történetemet.
Edina
