Második gyermek. 18 hónappal az első után kiderül, hogy újra babát várok. Már a fogantatás pillanatában tudom, érzem, hogy ebből most baba lesz. Két hét múlva igazol a teszt. Jaj, de jó, így akartuk. Maximum három év legyen a két gyerkőc között.

A terhesség eleje egy rémálom. Egy 18 hónapossal átvészelni az állandó rosszullétet, gyomorkavargást olyan, mint egy túlélőtábor. Túléljük. A 16. héten előre két napra megfőzök összesen legalább 3 különféle fogást, mert apum jön vigyázni a nagyra, mivel én iskolában leszek. Bár alapból a konyha közelébe sem tudok menni, ezt most mégis bevállalom. Meg is lesz az eredménye, kidobom a taccsot. De milyen jó, végre legalább hánytam egyet, Istenem, mint a megváltás. És ezzel valahogy el is fújják a rosszullétet. Ezután már csak az édes babavárás van hátra.

Persze közben kavarognak a gondolatok, milyen lesz az újabb szülés? Hogyan lehet egy második gyereket szeretni? Hiszen nekem a nagy A gyerekem. De majd megoldódik ez is valahogy, most csak élvezem a jelent.

Szülni máshova megyek. Másik város, másik kórház, másik orvos. Nagyon jó orvos. A legjobb. Nekem legalábbis a legjobb. Ezt már akkor tudom, érzem. Lelkileg is ott van velem, tudja, mire gondolok, mitől félek, figyel rám, fontos vagyok neki. A 33. héttől nyiladozik a méhszáj. Az orvosom nem aggódik, bár azt mondja, vigyázzak magamra. A 37. héttől már 3 ujjnyi vagyok. Azt mondja viccesen, már vécére is csak telefonnal megy. Én pedig el ne merjek tömegközlekedéssel indulni sehova, mert nem akarja, hogy a metróban szüljek.

Egy hét múlva egyik éjjel jóslófájásaim vannak, néhány egymás után úgy 20 percenként, elég határozott. Aztán mégsem történik semmi, lefekszem. Néhány nap múlva arra ébredek hajnal kettőkor, hogy ömlik a víz a lábam között. Felkelek, ennek már a fele sem tréfa, elindult. A víz tiszta, lezuhanyzok, szólok a gyerekvigyázó ismerősnek, 5 perc múlva ott van. Adok egy puszit a nagynak, sírok kicsit, félek, mi lesz majd. Még mindig nem tudom, hogy lehet egy másodikat is úgy szeretni, mint az elsőt. Mi lesz a mi kettősünkkel?

Elindulunk a kórházba. Fél négyre érünk oda, megvizsgálnak. Soha olyan finoman nem vizsgált meg senki, mint az ügyeletes szülésznő. 8 centi a méhszáj. Micsoda pofátlanság így jönni szülni. Hehe, és micsoda szerencse. Megérkezik a szülésznőm, ő is megvizsgál, a maradék vizet még kiengedi. Csuda tudja, honnan jön annyi víz. Aztán sétálgatok. Közben elkezdődnek a fájások is. Nem túl erősek. Orvosom is megjön, megkérdi, mi a helyzet, szülésznő elmondja neki. Elhiszi. Nem piszkál. Csak annyit mond, akkor leülünk és megvárjuk, amíg kiúszik ez a baba. Várunk, sétálgatok. Közben kérdi az orvos: érez fájásokat? Érzek, most is épp van egy, válaszolok. Nem hiszem, hogy túl meggyőző vagyok. Nem úgy nézek ki, mint akinek fáj, na.

Fél óra elteltével kicsit erősödnek a fájások. Bemegyek a szülőszobába, térdelek az ágyon. Csak így jó, így kényelmes. Az orvosom most megvizsgál, kicsit talán igazgat a méhszájon, nem fáj, csak kissé kellemetlen. Kimegy, mondja, szóljak, ha nyomnom kell. Erősödik a fájdalom, de még nem kell nyomnom. Aztán egyszer csak nyomnom kell, küldöm a férjem az orvosért. Bejön szülésznőstől, szülésznő megvizsgál, úgy, térden állva. Mondja, nyomhatunk, mindjárt kint lesz a baba, kéri, forduljak meg, üljek le. Mondom, nem tudok a fenekemre ülni, mert nagyon fáj. Akkor, mondja, csak forduljak a fejtámla felé, hogy a hátsóm az ágy vége felé legyen, ahol az orvos is áll egy komódnak támaszkodva. Az orvosom onnan biztat, milyen jól csinálom.

Öt fájás alatt, abból kettőt átlihegve, gátvédelemmel, sérülés nélkül 5 óra előtt pár perccel kibújik a második gyönyörűségem, bő három és fél kilóval, összesen az ébredésemtől számított három órán belül.

A babát a kezembe kapom. Aztán elviszik, bebugyolálják, majd visszahozzák. Megtudom végre, hogy lehet a másodikat is úúúúgy szeretni. Már akkor megértem, azonnal. A szülésznő megnéz, nincs sérülés, megtörölget. Orvos is odajön, rám pillant, minden rendben, mondja. Hozzám sem kell érnie. Betakarnak, otthagynak. Anya apa és a baba. Nem tudunk betelni vele. A hangja olyan, mint egy kismacskáé. Nagyon mókás. Csak gyönyörködünk benne, ahogy rögtön rákap a cicire. Két óra múlva már zuhanyzok és lent vagyok az osztályon.

Két nap múlva otthon vagyunk, a legnagyobb boldogságban. Ránézek a férjemre és megmozdul bennem valami. Azonnal érzem, hogy nő IS vagyok…"

Jubi

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?