Mindig meg akarom írni, az elsőt meg a másodikat. Hát akkor megírom a harmadikat! A terhességem nagyjából problémamentes volt. A végén, mint többen tudjátok is, rettenetesen türelmetlen voltam már, nagy is volt a hasam, nehezen mozogtam, szülni akartam, de jóslókon kívül semmi jel nem volt.
Március 25-én, szombaton este, miután hazajött a férjem, mondtam neki, hogy hétfőn be kéne vinnie ctg-re a kórházba. (Oda kellett mennem, akkor töltöttem papíron a terminust.)
Erre közölte velem, hogy az nem fog menni, hétfőn dolgozik. Nem tudom, mi jött rám, de elkezdtem sírni, hogy bocs, hogy nem tudok egy valamirevaló görcsöt felmutatni, és nem tehetek róla, de ez a gyerek nem akar megszületni, és már elegem van hogy ctg-zni is kell mennem. Szegény csak ült, nyugtatgatott, hogy kitalálunk valamit akkor. Na, pár perc múlva mondta, hogy akkor holnap bevisz. Oké.
Másnap, tehát vasárnap nem mondom, hogy ujjongva fogadtak, nem is értette az ügyeletes szülésznő, hogy én mit is akarok ott? (Én se értettem, hogy mit nem ért, annál is inkább, mert nem a szülészetre mentünk, külön van a ctg.) Várni kellett. Közben folyamatosan jóslóztam, hol erősebben, hol gyengébben, de még mindig nem vajúdásszerűen. Na, végre sorra kerültem. Nem lepődtem meg, amikor „mutatta” a gép, hogy vannak már fájások. (Örültem is, hogy végre nem kis púpok vannak a papíron, hanem „hegyek”.) Viszont nem igazán éreztem, hogy görcsölök, csak a jóslók folyamatosak voltak. Ügyeletes doki persze „csak” aláfirkantotta, jöhettünk haza.
Ez volt úgy délután kettő felé. Na, itthon a férjem nekiállt főzni, legyen kaja itthonra hétfőre is. Én kiültem hozzá beszélgetni, mert akkor már valamelyest erősebbek lettek a görcsök és folyamatosan jöttek. Mondtam, hogy várjunk 2-3 órát, ha maradnak, visszamegyünk a kórházba. Közben fürödtem is egyet, jó meleg vízben, hogy múlnak-e vajon? Nem múltak, csak jöttek, jöttek. Kiszálltam, megtörülköztem és akkor egy halk pukk kíséretében elkezdett folydogálni a vizem, szakaszosan.
Na, és onnantól durvultak be a fájások. Ötpercenként jöttek, és akkor már meg kellett állnom görnyedve. Férjem közben telefonált apósomnak, hogy jöjjön, helyzet van. (Én kis butus, még nem akartam, hogy szóljon, de kívülről jobban látta, hogy már szenvedek.) Apósom érkezett is hamarosan, elindulhattunk. Az én rutinos, normálisan vezető férjem kb. 110-zel repesztett délután 3 után, forgalomban. Gondolom, úgy volt vele, ha most megállítják, faarccal előveszi a „szül az asszony” dumát.
Bent a szülőszobán fiatal ügyeletes doktornő és fiatal szülésznők fogadtak, meg is szeppentem kicsit, hogy te jó ég, ezek olyan fiatalkák még, mi lesz ebből?!
Kikérdeztek, felvették az adataimat, megvizsgált a doktor (bő kétujjnyi voltam akkor, nem kimozdítható koponyával). Rátettek ctg-re (hihihi), de pár fájás után mondta az egyik fiatalka szülésznő, hogy menjünk át a szülőágyra, jobb lesz. Akkor már nagyon fájt. Kérdezte, kérek-e edát, mondtam, egyelőre nem. A fájások meg csak jöttek, erősödtek szépen. Közben elmondta, hogy próbálkoznak gátvédelemmel, aztán vagy sikerül, vagy vágnak. (A baba nagy méretei miatt bizonytalankodtak.)
Ami rossz volt, hogy kb. 20 percenként, fájás alatt nézték a méhszájamat. Ebből max. három alkalom is sok lett volna, de az ötödik után nem számoltam, hogy felnyúlkálnak, csak nyögtem, sziszegtem. (Viszont végre megtudtam, hogy miért fájás alatt. Mert akkor húzódik szét a méhszáj, és a peremét akkor lehet ténylegesen érezni. Tudom, ez senkit nem vigasztal, de ez a háttere.)
Amikor már nagyon-nagyon fájt, tudtam, hogy itt a finis hamarosan, de csak kicsúszott a számon egy „nem bírom már tovább”. Akkor éreztem is, és a szülésznő is mondta, hogy tényleg a vége felé járunk. Félig kétségbeesve, félig viccesen megkérdeztem, hogy kérhetek-e még eda-t? Értette, rám mosolygott, hogy: „most már arról lecsúsztunk”.
A fájások közben, szépen 2-3 percenként jöttek, úgy szorongattam közben a férjem kezét, meg az ágy támláját, hogy ihaj. A szülésznő egyszer csak odaállt a doktornővel, várták a tolónyomást. Kérdezgették, hogy mikor érzem a lenti nyomást, csak fájások alatt? Még akkor igen, úgy éreztem. Rá öt perc múlva meg azt, hogy úúúúristen, MOST bekakilok (bocsánat, nem akarok vulgáris lenni, de aki szült már, tudja, hogy ez milyen). Na, akkor odapattantak gyorsan, és elindulhatott a nyomás. Nagyon fájt a toló is. (Ketteskével komolyan nem fájt ennyire, és most semennyire nem tudtam uralni, csak jöttek, és én tettem, amit a testem akart.)
Kb. három nyomás után egyszer csak kicuppant a baba, két és fél órával azután, hogy bementünk. (Végül is lett gátvédelem, talán ezért is volt nehezebb a kitolás.)
Utána lepényszülesztés meg méhfertőtlenítés ment, a szokásos. Természetesen odajött a „kötelező” társaság: szülésznők még, ügyeletes vezető orvos. Viszont a babát nem vitték fürdetni, úgy, ahogy volt, pucéran egy vastag rétegű törülközővel rám tették, majd ciciztettem is.
Két óra volt ugyanúgy, míg együtt lehetett a kiscsalád: kellemes félhomályban, apával. Utána vitték csak mosdatni, öltöztetni, mérni.
Összességében ez volt a legrövidebb szülésem, de ugyanakkor baromira fájt. Ez a baba a legnagyobb méretű mind közül. (4300 g és 60 cm.) És tényleg nincs két egyforma szülés.
Grátisz írok még a gyerekágyas osztályról, mert megérdemlik.
Honvéd- EK (Budapest) most a hivatalos neve a kórháznak. Kétszer szültem ugyanitt, ez volt a harmadik.
Annyi negatívumot tudok leírni, hogy már ruhát is nekünk kellett bevinni, ott már nem adnak automatikusan szinte semmit a babára/nak. Pelenka, popsitörlő, takaró... ez mind otthoni kell legyen. De itt véget is ér a dolog.
Amint én láttam, megcserélődött szinte az egész csapat: teli van fiatal vagy középkorú csecsemősökkel, gyerekorvosokkal. Mind mosolyog, kedves, bármiben segítenek, és ezt hangoztatják is; szóval nem „retteg” az elsőgyerekes se, ha segítségre van szüksége.
A kaja ugyanolyan kevés, de – nekem – finom volt, azért kell, hogy a család feltankoljon egy kis hazait.
Vicuss
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
