Az én szüléstörténetem egészen friss, 2017 júniusában született a kisfiam a Péterfy Sándor utcai kórházban. Nem volt egyszerű, összesen 18 órát tartott, de az első pillanattól az utolsóig hálás vagyok mindenkinek, és maradéktalanul elégedett vagyok, különösképpen a választott szülésznőmmel és az orvosommal.
2016 szeptemberében kezdtünk el próbálkozni a férjemmel, és tulajdonképpen azonnal sikerült teherbe esnem. Kis közjátékot követően – amikor is a szentendrei magánrendelőben megállapította a nőgyógyász, hogy PCOS vagyok és nem lehet gyerekem, miközben már állapotos voltam, na, ez megérne még egy bejegyzést -, elkerültem a Péterfybe, megismerkedtem az orvosommal és a szülésznőmmel, akik az első pillanattól kezdve szimpatikusak voltak. A szülésznő azonnal elkérte a telefonszámomat, felírta a mobiljába és onnantól kezdve bármikor hívtam, azonnal és név szerint tudta, hogy ki vagyok, milyen vizsgálat következik éppen és mikor fogok szülni. A közjátéknak köszönhetően már a terhességem 5. hetében ultrahang vizsgálaton voltam, ahol még nem találtak szívhangot, úgyhogy a 12. heti ultrahang előtt még el kellett mennem egyszer vizsgálatra.
A 8. héten berendelt a szülésznő délután hatra, és tulajdonképpen rendelési időn kívül vadászott nekem egy fiatal orvost, aki a 4. emeleten lévő ultrahang vizsgálóban megtalálta a szívhangot. Sőt, amikor nagy szerencsétlenkedésemben rossz helyre tettem a telefont, és ott feküdtem, deréktól lefelé tök pucéron, széttett lábakkal, és érzésre szondával a gyomorszájamig, akkor a doki átnyúlt és odaadta a telefonomat, hogy levideózhassam a kis mazsola első megnyilvánulásait - szívhang formájában.
A terhesgondozásom java része így a Péterfyben folyt, minden vizsgálatot, vérvételt, ultrahangot előre egyeztettem a szülésznővel, mindig instruált (például, hogy a vérvételre érdemes reggel 7-re odamenni, hacsak nem akar az ember lánya egy pár órácskát üldögélni, ahogy elfigyelgettem, egy komplett délelőttöt lehet eltölteni a nővérszoba előtt csücsülve), elmondta, hogy hova menjek, kit keressek, mikor keressem és mire számítsak. Plusz adalék a történethez: az volt a tapasztalatom, hogy akik önként választják ezt a kórházat, többnyire a szülésznőt is választják, és ez a szoros kapcsolat nem csak az én esetemben volt jellemző, a 9 hónap során úgy vettem észre, hogy minden szülésznő, akivel ott találkoztam, ugyanilyen készséges.
Az említett vérvételek minden alkalommal a szülészet mellett lévő ctg-s szobában történtek, és itt elidőznék egy pillanatra. Nyilván nem vagyok egyedül a tűfóbiámmal, de sajnos ezen minden kismamának túl kell lépnie, mert ha a számolási képességemet nem vesztettem el a terhességgel járó agykapacitás-csökkenés és a szülést követő irgalmatlan fáradtság – ami jelenleg is tart - következtében, akkor legalább négy vérvételen kell tiszteletünket tenni. Engem hárman is megcsapoltak – mindannyian perverz élvezetet lelve a dologban –, és vérprofin. Őszintén mondom, hogy alig éreztem, pedig az első alkalommal annyira az ájulás kerülgetett, hogy majdnem telibehánytam a szülésznőmet – habár a későbbiek ismeretében azt hiszem, ez nem rázta volna meg különösebben.
Szóval teltek a hetek-hónapok, a terhességem szinte tünetmentes volt, egy rövid ideig fájt a derekam, sokat jártam pisilni - főleg éjjel -, de hét hónapos terhesen még a gyerekszobát dekoráltam Tom és Jerry, Furi és Kovakövi Enikő rajzokkal.
Ahogy beléptünk a májusba, a szülésznőm figyelmeztetett, hogy kezdjek el lassan készenléti állapotba helyezkedni, sportszatyrok legyenek bekészítve, mert ugyan a hasam eléggé fent van, de 24-re vagyok kiírva, ne kelljen már félig kilógó gyerekkel szoptatós hálóinget tömködni a táskába.
13-ra hivatalosak voltunk egy esküvőre, kicsit tépelődtem, hogy elmenjek-e, de megkérdeztem orvost, szülésznőt, azt mondták, hogy nyugodtan, ugyan Balatonra kellett mennünk, de, ha nálam lesz a táska és a kiskönyv, akkor mehetek. Ja, ha lehet, ne táncoljak azért.
Jó előre szóltak, hogy ha terminustúllépés lesz, akkor legkésőbb 31-én befektetnek és indítják, ez a protokoll a Péterfyben. Hát a 24-e bizony eljött, majd el is telt, mehettem kétnaponta ctg-re. Szegény szülésznőm próbálkozott, de a fiatalúr jól elvolt odabent, ő bizony nem akart megindulni. Így 31-én reggel táskákkal megrakodva megérkeztem a kórházba.
Azt kissé nehezményeztem, hogy háromnegyed nyolcra bevitt a férjem, de a szobát csak délután háromnegyed kettőkor kaptam meg. A történethez hozzátartozik, hogy egyágyas alapítványit kértem, emiatt nyúlt ilyen hosszúra a beköltözés, a velem érkező anyuka, aki sima kórterembe ment, már 9 körül berendezkedhetett.
A szülésznőm szólt, hogy ő nem lesz éjszaka, de jelentkezzek nyolckor a szülőszobán, felrakják a ballont, majd éjfélkor még rátöltenek, akkor kérhetek fájdalomcsillapítást. Ezután reggel hétkor találkozunk a szülőszobán, ja, de amúgy készüljek császárra, mert jó eséllyel nem fog menni a természetes szülés. Tudniillik aznap még mindig teljesen zárt volt a méhszáj, a gyerek meg jó magasan fent nyaralt, ráadásul úgy tűnt, hogy nagy is lesz. Na, ezzel feladta a leckét, a férjem háromnegyed nyolckor úgy ment el, hogy előtte negyed órát sírtam a vállán a lift előtt, hogy én nem akarom, hogy megcsászározzanak.
Na, és akkor a ballonfelhelyezés. Az ügyeletes orvos háromszor próbálta meg feltenni, közben emberesen leizzadtunk mindketten: ő az erőlködéstől, én a fájdalomtól. Amikor negyedik próbálkozásra is csődöt mondott, behívott egy idősebb dokit, lihegve elmondta neki, hogy
„Doktor úr, annyira fent van a méhszáj, hogy képtelenség felrakni a ballont!”
A rendkívül szimpatikus és igen tapasztaltnak tűnő orvos megtapogatott, lefitymálóan közölte az ügyeletessel, hogy
„Édesem, ez a méhszáj lent van, nem fent, azért nem tudod felrakni.”
Majd kettő mozdulattal később már le is jöhettem az ágyról. Az ügyeletest meg állatira szerettem volna a csillagos égig felrúgni, csak épp akkor kiesett volna a ballon. Elbocsájtottak azzal, hogy lehetnek enyhe fájásaim, de mindenképp aludjam ki magam.
Hehe. Enyhe fájások.
Az „enyhe” fájások este tízkor érkeztek. Na, persze, amikor panaszkodtam később, hogy rohadtul fáj, akkor csak legyintettek, hogy lesz ennél még rosszabb is. Lett, ez igaz, de még most is állítom, hogy a kelleténél bizony sokkal, de sokkal jobban fájt. Feküdtem az ágyban, egyik oldalamról a másikra fordultam könnyek közt, de az tartotta bennem a lelket, hogy kapok éjfélkor fájdalomcsillapítást. Amikor elbotorkáltam a szülőszobáig és nyöszörögve leadtam a rendelést némi enyhítésért, akkor már a rátöltésnél éreztem, hogy ez bizony nem tréfadolog, most fog igazán bedurvulni.
Reggel hétig 5-7 perceket aludtam a fájások között, de azt éreztem, hogy soha nem jön el a reggel.
A szülésznőm nálam kezdett, együtt elmentünk a szülőszobáig, ahol megszabadított attól a katétertől, amitől egyébként csak igen parádésan tudtam az éjszakai pisiléseket abszolválni. De – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – nagy valószínűséggel ez segített hozzá, hogy végül meg tudtam szülni természetes úton a fiamat, mert a ballon 4 centire kitágított. Ezután felrakott ctg-re, ott töltöttem egy órácskát, aztán átvitt abba a szülőszobába, ahol a nap hátralévő részét töltöttem. Bekötötte az oxitocint, és kezdődött a móka. Jöttek a fájások. A férjem végig ott volt, beszélgetett velem, fájásokkor pedig szuggeráltam az órát és számoltam a másodperceket.
Tízkor megjelent az orvosom, és burkot repesztett. A magzatvíz tiszta, minden rendben. Oxitocin fel. Közben a doki vizsgálgatott, szerintem felnyúlt alulról a torkomig, de a férjem biztosított, hogy csak a kellő helyen matatott, a szülésznőm pedig tűnődve megjegyezte, hogy
„Hát igen, a doktor úr ujjai rövidek és vastagok.”
Nem sokkal ezután a szülésznőm bedobta a „beöntés” szót. Hát, ha valami igazán rossz élményként maradt meg, akkor ez az volt. Nem a szülésznő miatt, ő ismételten profi volt, hanem az érzés miatt. Nem megyek bele a részletekbe, de ritka pocsék egy dolog.
A szülésznőm ezután visszavitt, időnként rám nézett és emelte az oxitocint, beszélgetett velünk egy kicsit, aztán ment a dolgára. Erősödtek a fájások, telt a nap.
Egy óra körül azt mondta a szülésznőm, hogy gyönyörűen tágulok, ebből még természetes szülés is lehet, és szerinte 4-5 körül ebből gyerek lesz. Hurrá, juhhú, két fájás között nem győztem örömködni.
Eltelt 1-2 óra, a fájások nem maradtak abba, elkezdtek sűrűsödni, viszont nem tágultam tovább. A nagyobbik baj az volt, hogy eközben viszont a kisfiam szívhangja esni kezdett. Szerencsére a szülésznővel már jó előre átvettük az epidurális érzéstelenítésre vonatkozó álláspontokat (ő azt mondta, hogy kelleni fog, én azt mondtam, hogy nincs az az isten, hogy engem gerincen szúrjanak egy ránézésre akkora tűvel, mint a később megszületett gyerekem komplett felsőteste – valószínűleg csak a paranoia miatt láttam ekkorának, de a szülőágyon ez nem könnyítette meg a helyzetemet). Azonban ennél a pillanatnál a szülésznő leült mellém az ágyra és nagyon nyugodtan azt mondta, hogy választhatok: epidurál vagy császár. Amikor értetlenül álltam a helyzet előtt, hogy miért lendít bármit is az életünkön, ha én kevésbé érzem a fájásokat, akkor elmondta, hogy a fájdalomcsillapítás mellett méhszájlazító hatással is bír. Így szó nélkül belementem.
Ennek köszönhetően a legenyhébb dózist kaptam, tulajdonképpen csak annyi változott, hogy enyhültek a fájások és olyan érzés volt, mintha hideg vízbe dugtam volna a lábaimat. Még háromszor kaptam, és a harmadik végére már 9 centire kitágultam, itt mondta a szülésznő, hogy nincs több, és készüljek, mert most jön a leghúzósabb része a szülésnek.
Amikor megéreztem az első, enyhe tolófájást, akkor a szülésznő a dokival együtt utasított, hogy nyomjak, ha érzem azt a bizonyos székelési ingert, én pedig hűségesen nyomtam, nem is úszta meg a szülőágy baleset nélkül, azt hittem, hogy leég a bőr a képemről. De a szülésznő teljes professzionalizmussal lehúzta alólam a lepedőt, és szemrebbenés nélkül közölte velem, hogy mit szégyenkezem, ez gyakorlatilag minden szülésnél megtörténik, foglalkozzak inkább a tolófájásokkal.
Oldalt fordított, mert a kisfiam valamiért így jobban igyekezett kifele. Ez volt 15 óra magasságában. Innentől homályosak az emlékképeim. A férjem vizes ruhával törölgette a homlokomat, én pedig csukott szemmel próbáltam nem sikítani a fájásoktól. Amire határozottan emlékszem, az az, hogy mikor az ötödik vagy a hatodik fájás jött egybefüggően, ránéztem az órára, hogy mennyi idő telt el.
Három perc. Úgy gondoltam, hogy ha most nem omlok össze, akkor soha.
Summa summarum, jöttek a tolófájások ezerrel, eközben a szülésznő elkezdte összerakni az ágyat, amiben végül a férjemnek kellett segíteni, mert nem boldogult vele, a doki ököllel nyomta a hasamat (ez egyébként jobban fájt, mint amire számítottam), és 40 perc tolás után megszületett a kisfiam 15:44-kor.
Minden rendben volt, két órát bent voltunk a megfigyelőben, aztán a negyedik nap délutánján haza is mehettünk.
Gamila
