Kedden – a kiírt napon – amnioszkópia, teljesen zárt vagyok, ctg rendben, találkozunk másnap.

Szerda reggel amnioszkópiára készültem, reggel fél 8-ra bent voltunk a klinikán, épp jött az orvos, először menjek ctg-re, aztán meglátjuk. Meg sem moccant a picur, éreztem, hogy valami nincs rendben, hónapok óta először végigaludtam az éjszakát. Az orvos megnézte az ctg-t, és közölte:

„Gratulálok, anyuka, Ön ma szülni fog!”

Irány a szülőszoba, burokrepesztéssel kezdünk, és meglátjuk, mennyire tágulok, apuka addig hozza a csomagokat. Átöltöztem, felfeküdtem a vizsgálóasztalra, burokrepesztés (az nagyon rossz volt, de a doki végig mondta, mit csinál, először kézzel akarta elcsípni, de nem sikerült, úgyhogy jött a tű), és akkor elárasztotta a vizsgálót a zöld magzatvíz. Én nem láttam, csak hallottam, ahogy a doki mondja a nővérkének, hogy készítsenek elő műtétre, velem kezdik, sürgős, ő megy a másik dokiért. Aztán mondta nekem, hogy a pici belekakilt a magzatvízbe, azért zöld, és bár tudja, hogy spontán szerettem volna megszülni, de mivel ez a helyzet, és ráadásul semmit nem tágultam, kb. 5 százalék esély van rá, hogy meg tudom szülni, ezért készülünk a császárra.

Természetesen nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy a pici egészsége a lényeg. Előkészítettek a műtétre kb. 15-20 perc alatt, hiába voltak előttem „időpontos császárosok”, nálunk sürgős volt. Közben beengedték a férjemet, aki nagy boldogan beballagott, kérdeztem, hogy beszélt-e a dokival, mondta, hogy senki nem mondott semmit, csak hogy bejöhet, elmondtam neki a helyzetet, hogy perceken belül meg lesz a baba, mert baj van. És már vittek is a műtőbe. Picit tartottam az EDA-tól, sokan mondták, hogy fáj, meg hatalmasat ugrottak tőle, amiért le is cseszték őket, de szinte semmit nem éreztem belőle, gond nélkül beadták.

És egyszer csak 2015. július 15-én reggel 9:42-kor felsírt az én édes kicsi angyalkám, 3110 grammal és 51 centivel. Rögtön kivitték, mosdás, méredzkedés, és odaadták az apukájának, aki még akkor fel sem fogta, hogy ő a mi kis szerelmünk zöldsége, Zöldbab, aki eddig anyu pocakjában csapott hatalmas házibulikat… Beszélt hozzá, nagyon meghatódott, még picit pityergett is, bár akkor elfordult. Közben engem bezártak, behozták két percre a fejemhez a picit, megpuszilgattam, sírtam, beszéltem hozzá, és nagyon édesen megismerte az én és az apukája hangját is, mert tényleg rendkívül sokat beszéltünk hozzá, és ez megnyugtatta. Közben kiderült (ekkor merték elmondani, mert már minden rendben volt) hogy a köldökzsinór a nyaka köré volt tekeredve.

Apukája szerint sötétlila volt a feje mikor kihozták, de aztán szépen halványodott, és mondták a csecsemős nővérek, hogy minden rendben, nem lesz gond. Engem visszatoltak az őrzőbe, apuka hozta Vivient, és onnantól fogva velünk volt. Kérdezték, hogy elvigyék-e egy kicsit, hogy pihenni tudjak, de mondtam, hogy kizárt dolog, mostantól mindig velünk lesz. És úgy is volt. Hozzáteszem, éjfélkor kerültem ki az őrzőből egy gyors zuhany után, levittek a gyerekágyra, és egészen másnap hajnalig semmit nem aludtunk. Sajnos kb. 3 napig nem nagyon volt tejem, Vivien keservesen sírt, pedig egyfolytában cicin volt, úgyhogy kaptunk pótlást is, de szombat reggel, délelőtt környékén szépen megindult a tejem, azóta nincs gond. Na, de ez egy másik történet, hogy mit megszenvedtünk, és hogy milyen megalázó volt, mikor jött a csecsemős nővér, azt mondta, ez a gyerek vészesen éhezik, mikor volt utoljára cicin? Mondtam, hogy az elmúlt négy órában folyamatosan, és nem akarta elhinni. Akkor kaptunk pótlást. Na, de ez tényleg egy másik történet.

Többször kértem segítséget a csecsemősöktől, akik sosem voltak bunkók vagy lekezelők, de az első néhány alkalommal furcsán beszéltek velem, azt gondolták, hogy nem jól teszem cicire, vagy rosszul szopik a gyerek, aztán két-három alkalom után, mikor látták, hogy akármikor ránk néznek, én próbálok szoptatni, mindig cicin van a gyerek, és nem félek segítséget kérni, onnantól kifejezetten kedvesen segítettek.

Hát ennyi a mi születéstörténetünk. Összességében pozitív élményekkel jöttünk haza, és most próbálunk összecsiszolódni, ismerkedünk, tanulunk, és nem győzök gyönyörködni ebben a kis csodában az apukájával együtt!

Kriszta