Értem, hogy mi történt. Csak fáj. Nagyon. De fel kell állni. Itt van Mókapofi. A férjemmel (34) volt kettesben 5 csodálatos évünk, rajongtam érte, ő a tenyerén hordozott. Voltak problémák, de semmi megoldhatatlan, legalábbis én így gondoltam.

Rengeteg élmény és két nagyon nehéz helyzet, amiben mellszélességgel álltam mellette. Mindkettő megoldódott. Gyémántgyűrűs meglepetés eljegyzés egy dunai hajón, szép esküvő. A kisfiunk 2011 februárjában született, egy hónappal a kiírás előtt. Első gyermekünk. Én nagyon akartam. A férjem nem. Még nem. Esküvő előtt megbeszéltük, hogy lesz, de nem akarta még.

Szülés, oxigénhiány, koraszülött intenzív, Dévény-terápia, fejlődés-neurológus, szívultrahang, pszicho-pedagógia,  bizonytalanság, depresszió, egyedüllét. A férjem menekül. Ez volt az első másfél év. A barátok és az anyósom segítsége nélkül nem tudom, mi lett volna. A gyerek azonban tökéletes. Folyamatosan tanít. Hogy higgyek abban, minden rendben lesz.

A férjemmel iszonyúan megromlott a kapcsolatunk, én nehezen boldogultam lelkileg egyedül, a férjem meg utálta a gyerekkel járó kötöttségeket. Gyakorlatilag kivetkőztem magamból az állandó aggódás miatt. Annyira nem vett részt az életünkben, hogy szinte semmit nem tudott jól csinálni, és én nem tudtam türelmes lenni. Annyira látványosan utálta az egészet, hogy nem tudtam kedves lenni. Annyira magamra hagyott, hogy a végén jobb volt nélküle. Nem igazán fektettünk hangsúlyt arra, hogy kimozduljunk kettesben, holott korábban állandóan mentünk. Én úgy gondoltam, hogy az első időben tényleg a gyerek az első, neki kell biztos alapokat letenni, és nem vagyok az a laza anyuka, aki a pár hónapos gyerekkel wellnessben ücsörög. Azzal sincs baj, de nekem nem ment volna.

2012 januárjában elvitt Párizsba bocsánatkérés gyanánt, de semmi nem változott.

2012 szeptembere, bölcsibe szoktatás, onnan folyamatos betegségek tavaszig. Visszamentem 8 órában dolgozni.

2012 októberében elköltöztünk álmaink lakásába, de nem lett jobb.

2012 novemberében lakásavatót tartottunk, ahol tökrészegen elmondta, hogy szeret. De semmi nem változott. Én ebbe az egy mondatba kapaszkodtam, hogy el tudjam viselni, ellök magától és szinte terrorizál. Semmi nem volt jó, én a legkevésbé. De mellette döntöttem, mert rájöttem, hogy még mindig szeretem. Elhatároztam, hogy kibírom. Fánk. Csoki. Hízás. Karácsony, tüszős mandula-gyulladással Mókapofival kórház.

E-mailben megpróbáltam jelezni időnként, hogy gond van, szeretem, de így nem fog menni stb. A válaszaival valahogy mindig megnyugtatott. Gyanakodtam, hogy esetleg van valaki, de a férjem önbizalom-hiányos idiótának nevezett.  Nem volt erőm és bátorságom megfogni a kezét és leülni vele szemben. Örökké bánni fogom.

Néztem magánnyomozó honlapját, megkértem egy barátnőmet 2013. év elején, - akivel egy helyen dolgoztak - hogy nézzen egy picit utána (nem vállalta), de többre nem volt energiám. És méltatlannak is éreztem a nyomozást. 2013 januárjában megbeszéltem anyósommal (egy igazi Angyal), hogy két-háromhetente vigyázzon Mókapofira, mert szeretném, ha rendbe jönnénk a férjemmel. Késő volt.

2013 márciusában annyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy a férjem kijelentette, a váláson gondolkozik, de a költözésen mindenképpen. Megmondtam, hogy még egy házasságomat nem engedem tönkremenni úgy, hogy nem tettem érte semmit. (Az első férjemet 15 évesen ismertem meg, 24 évesen hozzámentem, 28 évesen elváltam.) Ezek után rengeteget mentem el otthonról a gyerekkel, hogy egyedül tudjon lenni. Párterápia. Azonnal belement.

Az első alkalom után egy héttel kiderült (2013.04.22.), hogy 7 hónapja viszonya van, szerelmes. Nagyjából a költözésünk környékén kezdődhetett. Elmondtam, hogy változatlanul szeretem és meg tudok bocsátani. Nem lepődtem meg, tudat alatt éreztem. Nem tudtam volna később a fiam szemébe nézni, ha nem így teszek. Ha nem próbálom meg. Tisztában voltam azzal, hogy én is hibás vagyok azért, hogy megtörtént, és abban a pillanatban egy mozdulattal nyomtam le az egómat. Megmondtam, hogy el kell költöznie két nap múlva, mivel egy percig nem maradok egy háromszögben, döntse, el mit akar. Végigsírtuk az éjszakát. Mondtam, hogy sajnálom, hogy esélyt sem adtunk a házasságunknak, hogy a novemberi vallomásommal elkéstem. Másnap délben ott állt a konyhában és azt mondta, hogy minden kapcsolatot megszakított a lánnyal, velünk akar boldog lenni. Nagyon becsülöm ezért.

Párterápia. Még három alkalom. Anélkül nem ment volna. Teljesen lecsupaszítva beszéltük meg a dolgot, sárdobálás nélkül. A terápia nélkül nem tudtam volna feldolgozni az árulását. Lakásbérlés a légyottokhoz, ottalvás a „havernál”, lovaglólecke, ajándékok, séták, wellness, titkok, éjszakai sms-ek, miközben én alszom a másik szobában. Miközben én hányást törölgettem és lázat csillapítottam. Ezekre a dolgokra némi kutakodás után jöttem rá, óriási hiba volt, mert nekem jelent hatalmas plusz terhet feldolgozni. Másodállása van, ahol ő osztja be az idejét, és korábban is eljárkált egyedül, a gyerek születése óta pocsék volt már a kapcsolatunk, ezért nem volt gyanús. Csak a viselkedése velem szemben. Gyűlölt, aztán teljesen közömbös lett.

A kiderülés után kb. 5 nappal elvárta volna, hogy zárjam le. Nem éreztem, hogy egy pillanatig is érdekelte a fájdalmam. Azt mondta, szerinte erre a viszonyra szüksége volt a házasságunknak, hogy felrázzon bennünket. Utólag azt mondom, igaza van. Elmondta, hogy annyira belefásult a kettőnk között kialakult tarthatatlan helyzetbe, hogy bárki jöhetett volna. Jött is. De a férjem úgy tűnik, ki akart lépni a viszonyból, azon drukkolt, hogy a lány máshol találjon munkát, vagy menjen el külföldre, azt mondta, velünk akart jövőt. Hogy ez nem egy útelágazás volt, hanem egy viszony. Hogy mi van, ha neki végig rám lett volna szüksége? Persze tudom, hogy ígéretek nélkül nem tudott volna maga mellett tartani senkit 7 hónapig. Tudom, mert az első férjemet én is megcsaltam. Karma?

Pár napra szakítottak is, de ez semmit nem jelent, hiszen utána újrakezdték. Azt mondta, ég és föld vagyunk a másikkal egymáshoz képest. Nem jobb vagy rosszabb, csak más. Hogy a másik cuki volt, pici, védelemre szoruló, nagyon szegény és szerette volna felemelni. Én egyetemi diplomával és lakással rendelkezem, magas vagyok (erre nagyon büszke) és egyáltalán nem szorultam védelemre. Mostanáig.

A kiderülés után közvetlenül kérdezte, hogy tudok-e úgy élni, hogy én jobban szeretem őt, mint ő engem? Hogy miért ne tarthatna össze kettőnket az én szeretetem? Idióta. Annyira meggondolatlanul tud olyan dolgokat mondani, ami beleég az ember agyába. Két hét alatt zárta le magában a dolgot. Sajnos ott nem léptem hátra kettőt, pedig kellett volna. De végre nem volt árnyék, és én szerettem volna kimutatni, hogy valóban szeretem. Mókapofival azóta csodálatos a kapcsolata. Őszinte szeretettel foglalkozik vele. A gyerek tökéletes, rugalmas, 10 napot nyaraltunk most nélküle.

Én még mindig bizonytalan vagyok, felhozom sajnos a dolgot, nem értem, hogy tud valaki egy éjszaka és egy délelőtt leforgása alatt ilyen szinten visszafordulni a feleségéhez. Emiatt viszont nem tudunk igazán közel kerülni egymáshoz. Idő kell még. Elmondta, hogy velünk akar boldog lenni, hogy nem akar még egyszer ilyen fájdalmat okozni. Étterem, operettjegy, türelem, kényeztetés, görög nyaralás, kettesben töltött hétvégék, rengeteg figyelmesség  az, amit most kapok tőle. Természetesen a sértettség helyett én is mindent megpróbálok megadni neki. De beszélni a dologról már nem hajlandó. Részéről érthető.

Négy hónap telt el. A szemrehányásokat lassan remélhetőleg abbahagyom. A barátaimnak és az anyósomnak nem tudok elég hálás lenni. Aki ellendrukker volt – és nem tartotta tiszteletben, hogy a történtek ellenére szeretnénk megpróbálni – már nincs mellettem. A pszichológus szerint az átlagtól sokkal gyorsabban álltunk talpra. A szakember szerint a férjem a viszonnyal gyakorlatilag elgyászolta, hogy már nem ketten vagyunk a kapcsolatban, hogy a gyerek az akarata ellenére érkezett (megadta, hogy engem ne veszítsen el) és nem ő volt az első. Az érzelmi éretlensége miatt úgy viselkedett, mint egy rossz gyerek. Semmiben nem tudtam volna befolyásolni, neki kellett lejátszania magában, hogy mit is szeretne valójában.

A párterápián a férjem csak olyan dolgokat hallott, ami megerősítette abban, hogy jól döntött. Hogy van még közünk egymáshoz. A pszichológus figyelmeztetett arra is, hogy még egy gyereket nem bír el a kapcsolatunk. Eredetileg is egyet szerettünk volna. Hogy kettőnkre is maradhasson elég idő.

Remélem, egyszer megbecsül majd a döntésem miatt. Remélem, egyszer rájön, hogy egy viszony soha nem lehet a valóság. Titok, kábulat, boldogság, kín, könny, hiány, fájdalom, kéj, öröm, szédület és kétségbeesés. Mosóporért nem kell lemenni. Ha nem lett volna Mókapofi, elküldöm. Élje meg. Tudom, hogy mi miért történt. Őszintén szeretem, őszintén megbocsájtottam. A felejtés? Na, az egy kicsit nehezebb téma. Remélem, egyszer megérti, mennyire erős a kapocs kettőnk között. Talán érti. Ha nem, az idővel úgyis kiderül. Boldog és büszke vagyok, hogy egyelőre nem engedtük el egymás kezét, és adtunk a házasságunknak egy új esélyt. És Mókapofinak lehetőséget, hogy igazi családban nőjön fel.

Hogy miért írtam le ezt? Azért, mert ha egyvalaki korábban eszmél, mint én, már megérte. Ha tudatosabban áll hozzá a gyerekvállalás miatt esetleg kialakuló párkapcsolati problémákhoz, már megérte. Én már felálltam, de hátha van, akinek e sorok elolvasása miatt padlóra sem kell kerülnie.

 „Csak bámultam rá, ahogy feküdt ott, és annak ellenére, hogy tudtam, milyen régóta és mennyire szeretem, és hogyan zúzott szét és tett tönkre mindent, amit értékesnek és valóságosnak tartottam, és hogyan vette el tőlem az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba - ennek ellenére, és tudván, mennyire nemtörődöm módon bánt velünk és az életünkkel -, amikor fel kellett volna háborodnom, és dühösnek kellett volna lennem, nem láttam mást, mint hogy ott fekszik, és halkan lélegzik.” (Lucy Dawson)

Xy

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?