Pár éve fontolgatjuk és tervezgetjük, hogy külföldre költözünk. Egy téli utazás alkalmával ki is pattant a fejemből a gondolat, hogy menjünk a tengerentúlra, mert az szuperjó lesz nekünk. Akkor még baba nélkül, bele is vágtunk a megvalósításába. Beadtunk minden papírt, és vártunk. Közben kaptunk Európán belül lehetőséget az emigrálásra, de pont megvettük életünk otthonát, mind a kettőnknek jó állása volt, meg is becsültek minket szakmailag és anyagilag is. Ráadásul nem arra vágytunk, hogy Európán belül váltsunk (ami egyben könnyű kifogás is volt arra, hogy miért ne kelljen ténylegesen meghozni az elvándorlás döntését). No meg mindig ott lebegett, hogy a jelentkezésünket pozitívan fogják elbírálni a kinézett országban. Néha igyekeztem azt a gondolatot elhessegetni, hogy el akarom hagyni az országot, hiszen itt vannak a szüleink, akiket imádunk, a testvérek és barátok (igaz, a baráti társaságunkból mostanra csak ketten maradtak Magyarországon). Újra és újra eszembe jutott, hogy ha megkapjuk a papírokat, mit csinálnánk. Menni vagy maradni?
Egyik oldalon ott állnak a szülők (maradás oldala), a másik oldalon meg minden más. Sokszor kívülállónak érzem magam itthon, nem értek egyet az oktatási rendszerrel, menekülök az államilag támogatott egypilléres egészségügytől, az irigy – ha nekem rossz, másnak se legyen jó – mentalitástól, stb. De mindig ott van mellette a család és a hozzájuk kapcsolódó kötelék. Jobb napokon azt gondolom, hogy végül is nem halálos ítélet az elköltözés, nem kell örökre menni, mire unokája lesz a szüleimnek, visszajövünk. Rosszabbakon előtör belőlem, hogy nem fogom tudni ápolni a szüleimet öregkorukban, nem fogom tudni visszaadni nekik azt, amit én maximálisan megkaptam.
Aztán egyszer csak jött a papír, hogy mehetünk, és ezzel egyidőben elkészült a kétcsíkos teszt. Nem baj, van még idő… lehet húzni 9 + 12 hónapig, terhesen kapunk haladékot, juhéééé! A baba megszületett, anyukám és a pici imádják egymást. Boldogan repül a baba, ha meglátja a mamáját. Nevetnek, játszanak, alszanak, közös a szerelem. De mostanra elkezdődött a végső visszaszámlálás. Férjem talált állást a papír mellé, amiből hárman nagyon is vígan elélhetünk. De mi lesz a szüleimmel? Mi lesz a kis pici és anyukám kapcsolatával? Van-e jogom megfosztani pindúrt a nagyszüleitől? A másik oldal kérdése: van-e jogom megfosztani a gyerekemet egy jobb jövő lehetőségétől?
Amikor anyukámmal beszélgetünk erről, mindig biztat, hogy menjünk, közben látom a félelmet és a fájdalmat az arcán. Azt mondja: Pandácska nem élünk örökké, neked a családod jövőjével kell törődnöd, ha most fiatal lennék, én is elmennék.
Nagyon várom azok jelentkezését, akik hasonló helyzetben vannak. Hogyan változik meg a baba és a nagyszülők kapcsolata? Hogyan lehet megtartani a már kialakult kötődést? Fogja tudni pindúr, hogy ki az a néni a videohívás másik végén? Hogyan lehet megtartani anyukámat a nagyi szerepében?
Panda
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
