Jó pár hónap negatív terhességi teszt után feladtam. Úgy voltam vele, hogy jön a baba, amikor jönni akar, a maga idejében. Nem idegeskedek többé azon, hogy teherbe essek. Januárban azonban volt egy furcsa érzésem, nem tudom leírni, mi lehetett, de azt éreztem, hogy most kell egyet tesztelnem. Már alig vártam a reggelt, hogy elvégezzem a tesztet. Miközben vártam az eredményre, imádkoztam, hogy lesz, ahogy lesz, nem keseredek el akkor sem, ha ismét negatív lesz. A tesztre rá sem mertem nézni, úgy féltem. Három perc után rálestem fél szemmel, és rögtön láttam, hogy pozitív. Nem hittem a szememnek. Azt hittem álmodom. A szekrény tükréhez álltam és azt mondtam: köszönöm, köszönöm, köszönöm! Azon gondolkodtam, hogyan mondjam el a páromnak, egyáltalán kibírom-e délutánig, hogy ne mondjam el neki.

Délután megjött T., és mivel apának születésnapjára tortát készítettem, úgy gondoltam, lefotózom, és a tortafotók közé rejtem a teszt fotóját is. Amikor megmutattam T.-nek a képeket, simán átlapozta a teszt képét is. Mondom: nem tűnt fel valami? Azt mondja, nem. Mondom: nem tűnt fel egy nem oda illő kép? Azt mondja de, de azt hitte, letöltöttem az internetről. Nem, nem, mondom. Kisbabánk lesz. Olyan nagy volt az öröm, fel sem fogtuk, mi történik velünk.

A terhességem zökkenőmentes volt. Nem volt hányás, nem volt rosszullét, ugyanúgy dolgoztam, mint addig is. A munkám főként biciklizésből állt, a terhességem, 8. hónapjáig bicajoztam. Szeptember 10-re voltam kiírva. Már egy hónappal a kiírt időpont előtt mondogattuk, hogy na, most már jöhet, de jó lenne, ha jönne a babó. Minden kis apró görcsöt jóslófájásnak gondoltam. 11.-én este D. éjszakás volt. Egy pici menstruáció-szerű görcsöt éreztem és vártam, hogy erősödjön, de sajnos semmi nem lett belőle. Reggel jelenésünk volt a védőnőnél, ott egy picit  bekeményedett a hasam és megint menziszerű fájdalmat éreztem. Megfogta a hasam a védőnő, és azt mondta, ez jóslófájás, innentől kezdve akár ma is vagy egy hét múlva is szülhetek. A görcs nem múlt. Nagyon enyhén éreztem és nem is erősödött. Szülést nem terveztem aznapra, így jól beebédeltem sült kolbásszal és hurkával. Majd csak 4 órakor erősödött a fájás, ekkor már olyan érzés volt, mint amikor először jött meg. Gondoltam, lefekszem egy kicsit aludni, de nem tudtam, mert folyamatosan nagyvécéznem kellet, de semmi nem jött, viszont kicsit véreztem.

Hívtam a fogadott orvosom, hogy miért vérezhetek, plusz enyhe görcseim vannak, mit tegyek, de nem vette fel a telefont. Sms-ben kérte, hogy írjak neki, mert szülőin van. Megírtam neki, mi a helyzet, és azt mondta menjek be a kórházba MOST! Mondom engem hazaküldenek, ha semmi kis fájással beállítok, hogy jöttem szülni. Vacilláltam. Letusoltam jó meleg vízzel, ami nagyon jólesett, a fájdalom is enyhült. Kivittem a szemetet, összeszedtem a cuccaim, addig a férjem is megfürdött, majd 6 óra után indultunk a kórházba, ami kb. 20 kilométerre volt tőlünk. Félúton a hátsó ülésre kellett ülnöm, mert valami furcsát éreztem az alsó tájamon, és nagyon ülni se tudtam, mert olyan érzésem volt, mintha ülnék valamin. Beértünk a kórházba este 7 óra fele, és megvizsgált egy doki, aki azt mondta, 8 cm-re vagyok kitágulva, de megkérte a szülésznőt is, hogy nézze már meg, hogy tényleg így van-e. Tényleg.

Kijelentette, hogy burkot repeszt és szülünk. Mehetek telefonálni. Mondom micsoda? Hogy én szüljek? És a magzatvíz meg a vajúdás? Azt mondta, már 8 centire ki vagyok tágulva, innen baba nélkül el nem megyek. A férjemet hazaküldték a terhes kiskönyvemért, közben felvette a szüleit. Telefonáltam a szüleimnek is, hogy jöhetnek. A doki hívta a fogadott orvosomat, aki nem jött be természetesen, arra hivatkozva, hogy nem érne be. Annak ellenére választottam őt, hogy mindenki, aki ő hozzá járt,azt mesélte, hogy nem ment be, amikor ő szült. Én azért bíztam benne. Sajnos. Azért nem mindegy, ki van az ember mellett, miközben vajúdik.

Közben a szülésznő mindenfélét kérdezgetett, hányadik baba, dohányzom-e, mennyire értékelem a fájdalmat egy 10-es skálán. Mondom 4-es (tényleg nem fájt annyira), de nem tudtam még, mennyire fáj úgy igazán, így hagytam helyet a 10-esnek. Nos, felfeküdtem a szülőágyra 19:35 perckor, és a doki egy hatalmas szerszámmal, aminek olló kinézete volt, nekiállt burkot repeszteni. Kérdeztem, hogy fájni fog-e, azt mondta: á, nem, max. egy kicsit. Megnyugtatok mindenkit: semmit nem érezni, de tényleg semmit, csak az utána kiáramló meleg magzatvizet.

Megkérdeztem, hogy most mi fog történni. Azt mondta a szülésznő, aki mellesleg nagyon-nagyon kedves volt, hogy várjuk a fájásokat. Ekkor már a férjem is beért, aki a szülés alatt végig mellettem volt és fogta a kezem. Nagyon nagy erőt adott, hogy mellettem volt. A fájások jöttek. A nagyon erős menstruációs fájdalmak mellé tolófájások is társultak egy idő után. A szülésznő elmagyarázta, hogyan nyomjak, de nem mindig sikerült olyan hosszan és erősen, ahogyan azt ő mondta, így a doki rásegített, ami nagyon nagy segítség volt. Egy utolsó erős nyomással 20:30-kor megszületett a fiam. A pici nem sírt fel egyből, de amikor felsírt, azt hittem, egy kiskecskét szültem meg. Nemsokára a mellemre tették, és azt mondtam, jöhet a következő. A világ legcsodálatosabb érzése volt a meleg kis testét a kezemben érezni.

Gátmetszés nélkül nem úsztam meg én sem, azt mondták, ezt már mindenkinél kérdés nélkül megteszik. Szóval még esélyt sem adtak. Egyáltalán nem fájt, amikor összevarrtak. De másnap nagyon-nagyon véreztem, és a doki észrevette, hogy egy újabb helyen megrepedtem, ezért még egy helyen összevarrtak. De mint a kötözött sonkát! Na, az ezt követő két hétben ülni nem tudtam, ráadásul az aranyerem is kijött, nagyon fájt ott alul minden. 

Egész terhességem alatt fel voltam készülve a rettenetes fájdalomra, a kínok kínjára. Rengeteg szüléstörténetet olvastam, olykor meg is rémültem, hogy az ember napokig képes szenvedni. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy fel kell készülni arra, hogy igenis fájni fog, ez ezzel jár, de egy csodálatos végeredmény lesz.

Tímea