Rendszeres olvasója vagyok az oldalnak, mióta babát tervezünk a férjemmel. Gondoltam, megosztom veletek kisfiam születésének történetét. Az élmény elég friss - kéthetes a manó - és egyelőre annyira közeli, hogy a második babámat csak programcsászárral vagyok hajlandó megszülni, legalábbis most még így gondolom. Nem igazán arra számítottam szülés címén, ami történt. Hozzá kell tennem, hogy magával a szülés „folyamatával” sosem tudtam megbarátkozni. Mindig egy szükséges rossznak tartottam, aminek a végén oké, hogy ott van a csoda, de az addig vezető útban semmi szépség nincs. Egyszerűen csak borzasztó, valami olyasmi, amit semmi kedvem nem volt kipróbálni.

Próbáltam meditációval, agykontrollal átprogramozni magam, de a terhesség vége felé már inkább császárt kívántam annak minden nehézségével együtt. És hiába áltattam magam, beszéltem meg Bercivel, hogy könnyű, boldog születése lesz, éreztem, hogy ez csak önámítás. Legbelül ugyanúgy viszolyogtam a szüléstől, mint korábban. Úgy voltam vele, hogy csak a természetes szülést ne, de ha már muszáj, akkor tényleg legyen természetes, ne kórházi protokoll, annak minden velejárójával. Persze ez nem kívánságműsor, és a paráimmal annak rendje és módja szerint be is vonzottam a negatív élményt...

Május 4-re voltam kiírva, április 27-én éjjel azonban furcsa görcsökre ébredtem, de olyan enyhék voltak, hogy nem tudtam eldönteni, hogy a vacsora, vagy más miatt lehetnek. Aztán úgy döntöttem egy jó félórás merengés után, hogy csak ki kellene kászálódni az ágyból, hátha szimplán csak a kaja szórakozik, és csak mosdóba kell mennem. Amikor felkeltem, éreztem, hogy valamitől jó nedves lesz a bugyim, és akkor már gondoltam, hogy ez magzatvíz lesz. Emlékszem, annak örültem, hogy legalább nem ömlik belőlem, és áztatja el a kedvenc szőnyegemet. Szóval felkeltettem a férjemet, és miután elkezdtünk keresgélni a neten (elsőgyerekes szülők, kb. fogalmunk nem volt semmiről a szüléssel kapcsolatban, pedig jártunk tanfolyamra, meg olvastunk is róla, de akkor ott élőben, azt se tudtuk, hogy mi van) megtárgyaltuk, hogy ez biza szülés lehet, úgyhogy taxiba be, irány a kórház, biztos, ami biztos.

Valamikor reggel 5:30 magasságában érhettünk be a kórházba, jelentkeztünk a szülészeten, és jött egy szülésznő, hogy megvizsgáljon. Gúnyosan közölte, hogy bizony szivárog a magzatvíz, de idézem: olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől, mert a méhszáj teljesen zárt. Emlékszem, még nevetgéltünk is a férjemmel ezen a kedves megjegyzésen, és azon viccelődtünk a férjemmel, hogy biztosan a legszebb álmából keltettük, azért ilyen mufurc. Betessékeltek minket a ctg szobába, hogy megnézzék, hogy mi a helyzet, és mondták, hogy egy óra múlva néznek újra, és majd kapunk szobát. Telt-múlt az idő, a szülészeten ki-bejárkáltak a kismamák, mi meg ott dekkoltunk a ctg szobában, közben egy ctg-t is néztek, aztán vártunk. Kb. 9 körül nézhetett meg újra a szülésznő. Nem igazán haladtunk semerre, alig fájások és 1 cm-re nyitott méhszáj. Szoba továbbra sem volt, mindenki beelőzött minket, így a ctg szobában feszengtünk, ahol egymást váltották az anyukával, férjjel érkező kismamák. Nekem már az a tény, hogy nem kapunk szobát, ahol kényelmesen elhelyezkedhetünk, elég volt ahhoz, hogy kétségbeessek.

Kb. 11-kor jött a választott dokim, hogy kapnom kell méhszájtágítót, mert nem haladunk, plusz még valami kanült is, amin keresztül talán penicillint adtak, elkerülendő a fertőzéseket, mivel akkor már jó ideje szivárgott a magzatvíz. Na, ott mattot kaptam, nem is tudom, hogy a kanül tett be ennyire, vagy a méhszájtágító, vagy a szoba hiánya. Zokogtam, hogy ebből nekem elegem van, itt járkálok a lábam között valami gusztustalan szerkezettel meg egy lepedőnyi betéttel, és még nyugodt körülmények között sem lehetünk, továbbra is a ctg szobában nyomorgunk. Az ott dolgozó medikák nagyon kedvesek voltak, nyugtattak, hogy hamarosan kapunk szobát, kis türelem. Kettő felé még mindig a ctg szobában voltunk, amikor kivették végre a tágítót, 4 cm a méhszáj. Innentől vagy spontán tudok tágulni, vagy oxitocint kell kapnom, mert még mindig nem voltak fájások.

Közben befutott a szülésznőm is, ő is megnézett, kicsit megmozgatta a babát, hogy lejjebb jöjjön, minek következtében egy liter magzatvíz zúdult ki belőlem, ami nagyon bizarr érzés volt. Mivel sajnos nem haladtunk, a tágító nélkül nem tágultam, mondta, hogy ez bizony oxitocinos balhé lesz. Na, ettől féltem csak igazán. Épp eleget olvastam itt is a fantasztikus oxitocinról. Szobát délután háromra kaptunk végre, először csak folyadékot kötöttek be, plusz ctg-re tettek, fél négytől pedig oxi. Ami az elején egész tűrhető volt, addig, amíg nem tekerték fel. A szülésznő azt javasolta, hogy amíg bírok pihenni, inkább feküdjek, később járkálhatok is, bár ez a ctg-vel a hasamon nem lett volna egyszerű. Szóval feküdtem, és egész jól elvoltam elviselhető fájásokkal, remélve, hogy hipergyorsan tágulok. Olyan fél öt-öt körül nézhetett meg a szülésznő, kb. semmit nem tágultam (na, ez a hír mattolt aznap másodszor), így oxi még jobban fel.

Este hat körül egy zuhanyért könyörögtem, de oxi ctg nélkül nem mehet, így zuhany kilőve. De kaphatok fájdalomcsillapító szurit, ami állítólag szuper. Bealudtam tőle vagy másfél órára, alig éreztem a fájásokat. Na, nem azért, mert ilyen tuti volt a cucc, hanem azért, mert valamiért nem folyt az oxitocin az alatt a másfél óra alatt. Miután ezt észrevette a szülésznő, jól feltekerte megint, mert még mindig sehol nem tartottunk, alig tágultam. Na, innen aztán összefolyik minden, vegytiszta fájdalom, amire emlékszem. Nagyon fent volt a babó, így jó pár fájásra oldalt fekvésben rá kellett nyomnom, ekkor már a választott dokim is ott volt. Ezzel elszórakoztunk egy darabig, rettenetes volt. Aztán a dokim mondta, hogy ha jönnek tolók, nyomni kéne. Csak az volt a gond, hogy a tolófájások sem voltak az igaziak, mert minimális nyomási ingert éreztem, semmi olyan erős késztetést nem éreztem a nyomásra, mint amiről olvastam vagy hallottam korábban. Így jobb híján a kis tolóingerekre próbáltam rányomni, de őszintén szólva itt már teljesen elvesztettem a fonalat. Piszkosul fájt és egyszerűen semmiből nem tudtam erőt meríteni, hiába próbált a dokim a párommal együtt lelket önteni belém. Tényleg csak azt akartam, hogy legyen már valahogy vége.

Vagy jó egy óra után mondta a dokim, hogy ha nem megy a dolog, akkor vákuumozni kell, behívta az ügyeletest, ő még próbálta a hasamat nyomva préselni a bébit, de sajna nem ment. A vákuum felrakása horror volt, anyukám hallotta kint a sikításomat, hát, nem kívánom neki se, hogy ezt még egyszer át kelljen élnie. Szóval vákuum fel, mondták, hogy nyomjak, doki a hasamat préselte – ami egyáltalán nem fájt, pedig amikor ilyesmiről olvastam, mindig borzongtam, hogy csak ilyet ne – és 23:30 körül megszületett Berci. A fejecskéje fordítva volt, és a köldökzsinór is rajta volt, így a doki szerint nem ment volna vákuum nélkül a dolog. Én azt gondolom, hogy talán egy kicsit ügyesebb, összeszedettebb is lehettem volna, de nem tudom. A végére nagyon elfogytam. És hiába csak este hattól durvult be a dolog, a hajnaltól délután háromig eltöltött idő, amikor szoba nélkül voltunk, nagyon sokat kivett belőlem.

Szerencsére rögtön felsírt, oda is adták két órára, amikor a szopi is sikerült, még a nagymamák is bejöttek kicsit, mert persze kint izgulták végig az egészet. Amikor lekerültem a csecsemőosztályra, arra gondoltam, hogy hozzák már a bébit gyorsan vissza, aztán meg arra, hogy inkább várjanak pár órát, mert aludnom kell. Azóta már itthon vagyunk, kicsit sajnos besárgult, így egy nappal többet maradtunk a kórházban. Sajnos hasfájós baba, de valamilyen csoda folytán éjszaka alszik a szopik között, nappal azonban jó alaposan próbáljuk büfiztetni, masszírozni, mert sajnos egyelőre nem segítenek a csodaszerek. Tündércuki kisfiú, imádom. Amikor sír, a szívem szakad meg, ha mosolyog, nézelődik, könnyes lesz a szemem, hogy ez a csoda a mienk. A következő babáig még van kb. másfél évem, de egy ilyen szülést nem tudom, hogy végigcsinálnék-e újra.

kezdőmami