26.hét

Emlékszem egy fotóra, anyukám fekszik a nagy franciaágyunkban (azóta is megvan), szép világoskék hálóingben, - az ágynemű talán fekete-fehér pöttyös - , oldalra fordulva, egyik karjával a feje alatt, a másikkal pedig engem ölelve. Pár hetes lehetek. Kicsi gyerekként hihetetlenül szépnek láttam anyukámat ezen a képen, de minden alkalommal, ahányszor csak kezembe került a fotó, elcsodálkoztam valamin. Miért vagyunk egyedül? Talán négy- vagy ötéves lehettem ekkor, és az egyedült valóban egyedülnek értettem. Nem merült fel bennem, hogy a képet apám csinálta, azért nincs rajta. Egy másik, későbbi fotón én vagyok egy kis kék fodros ruhácskában, a szőke fejemmel, talán kétévesen, egy pipacsot szagolgatok egy parkban. Bámultam kicsi gyerekként ezt az elkapott pillanatot, és egyre azon gondolkodtam, hogy miért hagytak egyedül. Nem féltettek? Nem bánták volna, ha valami bajom lesz? Miért nincs velem az anyukám és az apukám? Egyetlen pillanatra sem gondoltam arra, hogy ott vannak ők, csak a fotón nincsenek rajta. Ez már csak azért is furcsa, mert a koromhoz képest gyorsan fejlődő, értelmes kislány voltam, hamar kezdtem beszélni, írni-olvasni is tudtam már jóval iskola előtt, egyszóval kifejezetten okos gyereknek számítottam. Tehát nem butaságból hittem, hogy ezek a fotók az egyedüllét pillanatait örökítik meg. Egyszerűen ez volt a természetes, legelső gondolatom.

Aztán ott vannak a nemrég előkerült gyerekrajzaim. Majd’ mindegyiken barlangok, ahova apró állatkák bújnak, a fákon mindig fészek kismadarakkal, vagy valamilyen odú kismókussal, a legtöbb rajzon felhők, sokszor esővel. Hozzáértők jobban tudják, de nem nehéz kitalálni, hogy ezek a védelemkeresés jelei egy gyerekrajzon.

A napokban – talán a megtalált gyerekrajzok kapcsán – elgondolkodtam, talán először úgy igazán, a saját fogantatásom és születésem körülményein. Annyit tudok csak, hogy becsúszott gyerek vagyok, a szüleim különösebben nem örültek, de nem is estek pánikba, ha jön, hát jöjjön, szóval gyorsan összeházasodtak. Többet nem tudok. Fogalmam sincs, anyám hogyan élte meg a terhességét (annyit tudok csak, hogy végigmelózta – kemény fizikai munkát is beleértve), vagy hogy apám mit gondolt erről az egészről. A családi legendáriumban csupán döbbent reakciója szerepel, amikor meghallotta a nagy hírt, hogy anyám terhes: „Nobazmeg!”

Arra akarok csak kilyukadni, hogy a családomat és a saját születésem körülményeit illető legteljesebb tudatlansággal és érdektelenséggel vágtam bele ebbe a terhességbe, s most mégis elkezdett érdekelni az, hogy én hogyan és miért lettem. Annyira persze nem, hogy kérdezősködjek is, éppen csak úgy, hogy gondolkodni kezdtem rajta. Mindenféle ezoterikus hülyeséget nélkülözve: vajon milyen útravalót kap most, még odabent a gyerekem? Érzi-e, hogy várjuk? Érzi-e, hogy kíváncsiak vagyunk rá? Érzi-e a mi összetartozásunkat, és tudja-e, hogy ő ebbe a stabil, összezáró közös életbe érkezik majd? És főleg: én mindazzal az útravalóval, amit annak idején kaptam, mit tudok most kezdeni?

Jövök-megyek, a legtermészetesebb módon, mintha nem is várnék gyereket. Boltba járok, főzök, takarítok, elheverve olvasok vagy postára rohanok, hogy még zárás előtt odaérjek. A meleget nem viseltem rosszabbul, mint bárki más, a lábam nem vizesedik, a hátam nem fáj, a hasam nem feszül, nem viszket, a gyomrom nem ég. Elkerül minden terhesnyavalya. Még mindig van, hogy hosszú-hosszú órákra egyszerűen elfelejtem, hogy van a hasamban valaki. Teszem a dolgomat. A múltkor a boltban egy kedves középkorú nő maga elé akart engedni a sorban, és én csak annyit válaszoltam: köszönöm, nem sietek. Meg sem fordult a fejemben, hogy azért akart előre engedni, mert terhes vagyok… Egy másik alkalommal a teli kosaramat emeltem a pultra egy boltban, az eladó pedig megkérdezte, miért nem kértem meg valakit. Hirtelen nem is értettem a kérdést… Mit mondjak erre? Egyrészt, ha a körülöttem álló legalább öt darab férfi közül egynek sem jut eszébe, hogy segítsen, én nem fogom őket megkérni. Másrészt nem volt nehéz a kosár. Nekem meg eszembe sem jutott, hogy segítséget kéne kérnem. Végül megnyugtattam az eladót, hogy nem nehéz a kosár, de azért köszönöm.

Aztán az is olyan furcsa, hogy egyáltalán nem aggódom a gyerek miatt. Tudom, hogy minden rendben vele, és kész. Nem figyelem, hogy mozog-e, reggel és este úgyis megtartja a szokásos napi tornáját. Ami jól esik, azt eszem és iszom. Ebben a nagy melegben főleg gyümölcs- és zöldségturmixokat, mert a szilárd étel egyszerűen nem ment le. Élem az életemet, majdnem úgy, ahogyan eddig, és soha egy percig sem merül fel bennem, hogy helytelenül tennék ezt vagy azt, vagy hogy hibázhatok, hogy árthatok a gyereknek. Amikor ez a napokban tudatosult bennem, akkor persze egyfajta paradoxonként rögtön jött a következő gondolat, hogy jól van-e ez így. Nem kéne-e jobban odafigyelnem, aggódnom, mindig meg-megállva befelé figyelnem a gyerekre, hogy vajon most épp jó-e neki, mozog-e, alszik-e, van-e valamire szüksége. De arra jutottam, hogy nem csinálok magamnak problémát. A gyerek jól van és kész. És velem is minden oké.

Életemben először olyan kerek minden. Végre jól esik tükörbe nézni – szépnek látom magam. Még a jelentősen megnőtt seggemet is. És komolyan azt érzem, amikor valaki mondja, hogy szinte ragyogok, hogy hát persze, hogy ragyogok. Hiszen minden rendben van! Van egy férjem, akivel szeretjük egymást, útban egy gyerek, akit szintén szeretni fogunk, addig is éljük az életünket, boldog vagyok, mi kéne még? A fene se akarja ezt aggodalmaskodással elrontani. Arról is tudnék írni, hogy boldognak lenni mennyire nehéz, de az messzire vezetne…. Elfogadni a szinte eseménytelen jólétet, a már-már egysíkúnak tűnő (a zűrös élet után mindenesetre valóban egysíkú) jóérzést, nyugalmat, szépséget, amit kaptam… Tényleg nagyon nehéz néha, az ember akaratlanul is keres magának valamit, amivel felkavarhatja, kicsit elronthatja ezt. De nem, nem akarok most ilyesmit keresni. A baj úgyis jön magától, ha jön. Most élvezni akarom minden percét.

Anyám valószínűleg teljesen máshogy élte meg a terhességét. Még az is lehet, hogy én azt valahol nagyon mélyen éreztem. Talán igyekeztem neki minél kevesebb gondot okozni, újszülöttként, csecsemőként, kisgyerekként biztosan. Mintha ott se lennék. És most kicsit az én gyerekem is: mintha itt sem lenne, de nem azzal a rossz, félelemmel teli szájízzel, hanem azzal a természetességgel, amivel egyelőre egyek vagyunk. Olyan flottul működve, amit néha magam sem hiszek.

Szeretném, ha a legelső róla készült fotón mindhárman rajta lennénk. Ha majd a róla készült képeket nézegeti, soha ne higgye, hogy egyedül volt, akkor sem, ha a képen egyedül szerepel. De legfőképpen azt szeretném, ha a rajzai majd vidámak lennének, eső, barlang, odúk nélkül.

Iphigeneia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?