Ma vagyok a 38. hét második napján, Rozi már nem lenne koraszülött a szó hagyományos értelmében, az orvos szerint 3 kiló felett van valamivel, és elhelyezkedett úgy, hogy már a rúgásait is érzem. Mindenki azt kérdezi, hogy hogy vagyok. Jól vagyok és kutya bajom. Fizikailag semmi, az biztos, semmi sem szorít, csíp, viszket, nem vagyok bedagadva egy kicsit sem (hurrá téli szülés, de jó, hogy ezt is kipróbálhatom), nincsen gyomorégésem, reggelente úgy kell kicibálni az ágyból eszpresszóval, olyan jól alszom. Egy hét múlva fognak császározni: november 26-án, reggel 9-kor, ha addig nem történik semmi. Nem hiszem, hogy bármi történne. A hasam az egekben van még, a nyákdugó, ami mindkét meglévő gyerekemnél a szülés előtt egy héttel távozott., most stabilan tartja magát.

A legmeghatározóbb új tünetem, ami biztosan a mindenórásságnak írható le, egy minden porcikámat ellepő nyugalom. Mintha be lennék nyugtatózva. Azért annyira formában maradtam, hogy időnként mindent elsöprő dührohamaim vannak. A legutóbbi akkor volt, amikor férjem, a megegyezés ellenére elárulta a gyerek szigorúan titkos kiválasztott nevét (ami féléves alkudozás eredménye volt) az anyósomnak, és nem csak elmondta, de kérésre egy olyan becenevet is ajánlott hozzá, ami számomra elfogadhatatlan és sikítófrászt kaptam tőle. Szóval a nyugalom azt jelenti, hogy nem érdekel, mi áll készen a gyerekhez és mi nem (majd megoldom valahogyan), a takarítás hidegen hagy (az előző kettőnél sem volt kóros fészekrakási takarításmániám, akkor is főleg babacuccok és hatalmas, üzemi konyha tételű élelmiszerek vásárlásában éltem ki magam az utolsó pár napban) nem foglalkoztat, hogy hogyan fogok eljutni a kórházba (majd a pasik, apám és a férjem megoldják), és teljesen elfogadtam, hogy az orvosok (mindegyik!) ragaszkodnak az amniocentézishez, amit a szülés előtti napon fognak elvégezni, hogy a gyerek tüdejének érettségét megvizsgálják.

Mint ahogy meséltem, ez egy számomra felfoghatatlan kívánalom volt. Nem értettem, miért van rá szükség, még soha nem hallottam arról, hogy ezt a vizsgálatot egy mindenórás terhes nőn elvégeznék (ez sértette az okoskodó büszkeségemet), nem értettem, mi a fenét csinálnának, ha a gyerek tüdeje még éretlen, de mégis ki kell szedni az anyja méhe miatt (es szteroidot úgysem adnak már a 39. héten, várni meg nem lehet, mert két nappal később egy négy napos ünnep kezdődik, ami alatt nem végeznek programcsászárokat). Azután pár napja, egy reggelen úgy ébredtem, hogy vazze, nem érdekel, döfködjenek, ha ez itt így szokás, és ez a heppjük, ez a protokoll, és az egyetlen dolog, amiben a három orvos, aki piszkálni szokott, egyetért. Hogy most ezzel magukat védik valami per ellen, amire már volt precedens (az itteni jogrendszer gyakran precedensek alapján hoz ítéletet), engem védenek, a babát, vagy nem volt még meg a 2013-as kvótájuk amniocentézis steril tűk használatában, nem érdekel. Jövő hétfőn, persze. Reggel 8-kor, persze. Nem, nem fogom elfelejteni. És nem félek. Sosem féltem a tűktől, a vértől, a vérvételek alatt is az szokott megnyugtatni, hogy nem csak hogy nézem a lassan megtelő kémcsövet, de néha azt is kérem, hogy megfoghassam, mert olyan kellemesen meleg, az enyém, és olyan ritkán látom az anyagot, ami életben tart.

 

És ha már a szívem morbidabb bugyraiba kukucskálunk, elmesélem, hogy az elmúlt pár napban azzal foglaltam el magam, hogy fényképészt kerestem, aki a szülést lefotózza nekem.  Valamiért ez fontos számomra. Mint mondtam, nem vagyok egy félős, vagy megijedős ember, és nagyon szeretném látni, ha utólag is, hogy mi történik. Az első császárom alatt a férjem fényképezett, miután a baba kibújt, de annyira remegett az élmény hatására, hogy egyetlen éles kép sem lett  (ezt mindennemű szemrehányás nélkül írom, minden jó tulajdonsága mellett nem egy Robert Capa, aki csigavérrel lövi a képeket a csata alatt... viszont nem ájult el, és tökéletes partner volt minden másban, ez is valami). A második császárom alatt mivel férjem már zsigerből elutasította ezt a feladatot, magamra vállaltam, és hírhedten a saját véres hasamat fényképeztem, mialatt az orvos turkált bennem, úgy, hogy a fényképezőgépet az elválasztó ponyva felé emeltem.

Az eredmény kevésbé elrettentő része 1:30-nál látható itt.

A fotózás valamelyest segített az idő eltöltésében, és nagyon szórakoztató volt számomra, de azt hiszem, mégsem arról akarok hírhedt lenni ezúttal is a kórházban, hogy ezt csinálom. Meg egyébként is, még egy háromgyerekes kismama is megérdemli, hogy békében feküdjön a hátán, és pihenjen, akár egy teljes órán keresztül, fényes nappal, akkor is, ha ez csak egy műtét alatt kivitelezhető. Nemde.

Szóval miután a férjem egy „köszi, de nem” legyintéssel elintézte a dolgot, elkezdtem fotóst keresni. Magyarországon minden fotós, akit ismerek, 25-40 éves, kisgyerekes nő, aki ideális lenne egy szülésfotózás megrendelésre, még hálás is lenne érte, mert egy szüléslátogatás mégiscsak klassz élmény, ha az embernek nem kell magának szülnie, vagy dolgoznia. Én spéci ugranék a lehetőségre (nyugodtan szóljon bármely kedves olvasó, ha társaságra van szüksége a szülése alatt!).

Sajnos itt minden fotós ismerősöm fiatal, szingli, gyermektelen, meleg srác, és amikor azt mondom, meleg, ezt csupa szeretettel mondom, a tavalyi esküvőnk alatt az egyetlen ember, aki a könnyeit hüppögve törölgette, a fotósunk volt. És nem néztem ki belőlük, hogy egy ilyen feladatra nyomulnának rá. De miután körülnéztem profi, ismeretlen fotós ügyben, és megtudtam, hogy óradíjuk 250 dollárnál kezdődik, és ugye egy császár elhúzódhat, meg lehet, hogy a műtőre is várni kell majd, stb., elhatároztam, hogy mégis bepróbálkozom a haverommal, akkor is, ha pityergős.

Tegnap éjjel válaszolt, és legnagyobb megdöbbenésemre elárulta, hogy van neki rendes „civil” állása is, amiről nem is tudtam, és amikor éppen nem New York alternatív karaktereit fényképezi szórakozóhelyeken, akkor műtős segéd! Na, nála sem kell attól félnem, hogy megijed egy kis magzatvíztől, vagy vértől! Még egy egyoldalas listát is írt arról, hogy hogyan győződjek meg az orvos beleegyezéséről (ami szóban már megtörtént), milyen aláírt papírt adjak a kórháznak erről, stb.  Nagyon remélem, hogy sikerülni fog. Képtelen lennék megmagyarázni, miért szeretném ennyire ezt, de nyilván bejátszik, hogy biztosan ez lesz a legutolsó szülésem (már aláírtam a megfelelő papírokat az orvosnál, hogy ez bombabiztos legyen), és szeretnék róla képeket.

A fészekrakásos lista ezennel nálam le van tudva, de öröm nézni, hogy a férjem helyettem is megcsinálja a tradicionális fészekrakó feladatokat, éjjel-nappal takarít, pakol, csavarozik, gyerekruhákat hajtogat, és arról panaszkodik, hogy viszket a hasa, be van dagadva a csuklója, és nem tud aludni. Le sem tagadhatná, hogy apa lesz. Imádom nézni és hallgatni és megpróbálok nem hangosan nevetni az egészen.

Másutt

 Kérjük, töltsd ki olvasói felmérésünket itt.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?