Amikor ezt olvassátok, éppen beléptem a 36. hétbe. A magzatom már 2 és fél kilónál kicsit nagyobb, és minden nappal növekszik. Mivel most már biztosan tudjuk, hogy nem maradhat benn a 40. hétig, mint a testvérei. Mindent elkövetek, hogy növesszem, ha lehetséges ilyet mondani. A terhességi cukorbetegségem korlátai által megengedett legnagyobb mennyiségű tejet iszom, mert nemrég tudtam meg, hogy a tej egy hajszállal megnöveli a születendő gyerek méretét. Magzatvédő vitamint szedek (ami ugyancsak nagyobb babákhoz vezet, akkor is, ha csak egy hajszállal, tényleg csak grammokkal, a közhiedelemmel ellentétben) és külön Omega olajakat is nyomok. Napoztatom az összes nagykabátból kilógó testrészemet D-vitaminért. És várok... Várom, hogy az orvosok meddig hagynak menni. Hetente három szakember lát: a cukorbetegség szakértő, az ultrahangos specialista, aki kívülről és belülről (hüvelyi ultrahanggal) megnézi a gyereket, a magzatvíz mennyiségét és a méhem vastagságát a hegnél, majd ezekkel az eredményekkel áttotyogok a szülészemhez, aki vér- és vizeletmintát vesz tőlem és értékeli az összes fenti adatot. Eddig nem mondta, hogy mars a műtőbe, de nyilván ez csak idő kérdése.

November 21-én, két hét múlva érkezik egy családtagom, aki egy hónapig nálunk lesz és segít a két nagyobb gyerek ellátásában, oviba és iskolába fuvarozásában a császárom után (időközben a kicsi is ovis lett, ami fantasztikus hír mindkettőnknek), és ha magától, egy éjjel indulna be a szülés, akkor azt is lehetővé tenné, hogy a férjem velem jöjjön azonnal a kórházba.Eegyébként meg kellene várnia otthon, hogy a bébiszitter odaérjen, ami pár óra is lehet. Ezalatt én egyedül lennék, ami nem a világ vége, de ezt nagyon jó lenne elkerülni. Szóval alakulnak a dolgok, és én optimista vagyok. A sors fintora, hogy a többé-kevésbé baljós komplikációk mind láthatatlanok és érezhetetlenek. Abszolút kiválóan érzem magam, kutya bajom, ás minden fizikai kellemetlenségtől, tünettől mentes a terhességem utolsó hónapja.  Az extra súly nem zavar, sokat lépcsőzöm, tömegközlekedem magas lépcsőjű buszokon, és a 2 gyerek aktív életre, parkban menetelésre, játszóterezésre, és rollerkergetésre kényszerít, amit egy cseppet sem bánok.  (Az orvosom szerint a méhem állapotát, és vastagságát nem befolyásolja, hogy a lábam lógatom, vagy faleveleket rugdosok.)

Most, hogy bekapcsolták a távfűtést, nagyon meleg és száraz lett a lakás, ezért éjjelente megszomjazom. Kiosonok a sötét konyhába egy nagy pohár vízért, és emiatt később pisilnem kell. Ez az első alkalom az egész terhességem alatt, hogy pisilni kelek fel éjjelente. Még ezt sem tudom a terhességre kenni, mert a velem egy fedél alatt lakó 3 másik családtag ugyanezt csinálja az elmúlt héten. (Amikor június közepén és augusztus végén megkérdezték, hogy hogyan oldottam meg az állandó pisilni járást a 10 órás repülőút alatt, azt válaszoltam, hogy mindent elintéztem a repülőtereken, mert éjjel nem kellett mennem. A hólyagom olyan, mint régen, semmi változás.) Pár naponta „kicsit furcsa a gyomrom”, akkor bekapok egy gyomorégés elleni kálciumos szopogatós cukorkát (persze cukormenteset), és azonnal jobb lesz. Még a köhögést is sikerült kicsit kordában tartani. Az általában délután 6 fele kezdődő köhögőrohamokat félóránként mindenféle meleg lötyivel és gyógynövényes szopogatós cukorkával minimalizálom. Mást nemigen tudok tenni ez ügyben.  Négy orvost kérdeztem meg: tüdőspecialistát, háziorvost, nőgyógyászt, meg egy általános orvost, és az orvostudomány jelenlegi állása szerint nincsen gyógyszer arra, ha a tüdőm egyik felébe a magzat feje van belefúródva, a másik felét pedig ütemesen rugdossa két láb. A probléma, mint ahogyan az összes többi is, meg fog oldódni Mikulásra.

És ha már a rugdosásról beszélünk, muszáj megosztanom, hogy mi újság odabenn.  Biztosan mindenki hallott már olyan történetet, hogy egy nő „furcsán érezte magát”, vagy hasgörcse támadt, elment az orvoshoz, ahol megtudta, hogy nemcsak, hogy terhes, de már beindult a szülés, és pár órával később egy egészséges újszülöttet ringat karjaiban. Az ilyen sztorik hallatán a terhességet már átélt nők reakciója elég erős és hitetlenkedő szokott lenni, a „hogy lehet egy terhességet nem észrevenni? Hát nem érezte, hogy rugdossák?” csak a kezdőpont.  

De be kell, hogy valljam, hogy ha nem lenne giga hasam (ami ugye azért nem mindenkinél adott, pláne az, hogy az első trimeszter közepétől van giga hasuk), és rendszertelen lett volna a menstruációm, ami nem volt igaz, akkor simán lehetnék én is az az „idióta”, aki nem veszi észre, hogy a testében egy többkilós magzat él.  Ugyanis én ebből a gyerekből szinte semmit nem érzek. Semmit. Történetesen a méhlepényem, ami ilyenkor már 25 centi hosszú és 2 és fél centi vastag, szépen a hasam kellős közepén fekszik belül. Ott, ahol MÁS kismamák a magzati rúgásokat érezni szokták, meg kitüremkedéseket, ott, ahová a jövendő apukák elérzékenyülve kitapinthatják a „kis trónörökös lábacskáit”, és a nagytestvéreknek meg lehet mutatni, hogy a kistestvér már most „oda tud köszönni”.  Én ebből nem érzek semmit. Mivel a gyerek pont úgy fekszik, hogy bokszolásra és rúgásra alkalmas testrészei, egy „jó vastag matracot tapiznak és rugdosnak” (az orvosom így írta le a jelenséget, miközben mosolyogva nézte az ultrahangon, hogy mi folyik), avagy, mivel befelé, a gerincem felé van az arca, a belső szerveimet és köztük a fent említett tüdőmet. Nekem mindebből kábé annyi jön át, hogy valami furcsa folyik odabenn. A férjem egy-két alkalom kivételével még semmilyen mozgást nem érzett kívülről (szegény pedig próbálkozik minden nap, de pár perc után „ez dögunalom!” sóhajtással abbahagyja a megfigyelést), a gyerekeim még annyit sem. Az egész élménytől meg lettünk fosztva! 

Kb a 17. hétig placenta praeviám volt (a placenta a méhszájon üldögélt), és pont  akkor, amikor már kezdhettem volna érezni rúgásokat, a méhem növekedésével a placenta felvándorolt a hasam közepére, és azóta áll fenn a jelenlegi helyzet. Mocorgásokat érzek, mintha „valaki átrendezne belülről”, de semmi mást.  Az mocorgásokat pedig egy kezdő kismama simán gondolhatná másnak.  Ez az egész egy kicsit elszomorít, mert szerettem volna a gyerekeimmel megosztani az élményt, de ez most kimarad az életünkből. Szerencsére az előző két terhesség alatt bőven kijutott az érezhető rúgásokból, és a jelen helyzet is megváltozhat bármikor, ha a gyerek elfordul.  Ami nem is lenne rossz. Mert ugye ilyentájt már fontos mocorgásokat és rúgásokat számolni.

Érdemes elgondolkodni mindezen, amikor kajánul vigyorgunk a legközelebbi bulváráldozat kismamán, aki nem érzett rúgásokat és „nem vett semmit észre”.

Másutt