Múlt héten ötször néztem meg, hogy a kedd délutáni jóga mikor kezdődik, mert rémlett, hogy eltér a csütörtöki időponttól, amire járni szoktam. Negyed hatkor meg is jelentem teljes menetfelszerelésben, belépve levettem a cipőm, elővettem a táskámból a pénztárcám, abból a bérletem és mosolyogva  átnyújtottam a recepción ülő nőnek. Ő előrehajolt, én kezdtem gyanakodni, ő  összevonta a szemöldökét, én éreztem, hogy baj van, ő megkérdezte, most akkor én milyen órára jöttem, én magamban elmormoltam néhány értékelhetetlen kötőszót, mondtam, hogy a félhatos terhes jógára, ő mondta, hogy a kismamajóga keddenként öttől van, én kínomban röhögtem, ő sajnálta, én mondtam, hogy ezért sem jó, ha az ember terhes. Az agy elkocsonyásodik, vagy  én nem tudom, mit csinál, de minden kétszer annyi ideig tart és sosem  tudhatja az ember, vajon azt csinálja, amit kell, vagy totálisan rossz  irányba halad.

Ahányszor elhangzott már az "úristen! kedd van?", abból azt is lehetett  sejteni, hogy előbb, vagy utóbb a naplóval is baj lesz. Pedig olyan tisztán indult minden: írtam terveket, melyik héten miről tudok majd beszélni, hétvégenként kicsit gondolkodtam, néhány mondatot lefirkáltam, kedd reggelmegírtam, kedd este lefotóztam, elküldtem, szerdán olvastam. Aztán először a témák merültek ki: mi a fenéről lehet a nyolcadik naplóban beszélni? Meddig akarok én, meddig a pasim, meddig mi, mint család elmenni a privát szféra publikálásában? Hányan fognak enyhe gyomorremegéssel köszönni nekem, miután behatóan megismerték az aranyerem történetét? Aztán hétvégenként nem jutott  eszembe gondolkodni, keddenként nem jutott eszembe megírni, csak valamikor dél tájban, néha este, esetleg éjszaka. Aztán eljött a ma reggeli pirítósrágás egy pillanata, amikor kiesett a számból néhány morzsa, rámeredtem a férjemre, te jó ég, ma szerda van?! Te jó ég, nem írtad meg?!

Te jó ég, de hülye vagyok.

Egyébként attól tartok, hogy ez nem csak a terhesség, bár talán kedvesebb és  kevésbé degradáló arra fogni, mint a kétévesre. Mert az van, hogy a hetedik hónapban az első terhességemnél még simán levezényeltem és kábé az onnan ide való cuccolást kivéve tök egyedül végigcsináltam egy költözést úgy, hogy  mindkét lakásban nekem kellett a fürdőszobában plafonig lesúrolni a csempéket, kitörölni négykézláb a konyhaszekrényeket és elrakni, majd  elővenni megszámlálhatatlan könyvet és leginkább el se fáradtam. Ehhez képest most néha még az ebéd megevéséhez is legszívesebben a közönség  segítségét kérném, súgják már meg, épp melyik fázis jön: állkapocs  össze-szét, nyel - mert nem jut eszembe. Kezelni türelemmel, energiával és  odafigyeléssel a kétévest, aki akármilyen csodaügyes is, de mégiscsak két  éves, az többet vesz ki belőlem, mint akármilyen meló eddig életemben. Nem is igazán az az élmény zavar, amikor az erkélyről kiugrásnál tart az ember,  mert úgy érzi, nem bírja még egyszer elénekelni azt a nyomorult népdalt, hanem a folyamatos önkontroll, a piros lámpa villogása, hogy nem várhatom el  a gyerektől, hogy ne gyerekként viselkedjen, nem várhatom el, hogy elsőre,  negyedikre, tizenhatodikra belássa az együttműködés szükségességét, miközben  töke tele, hogy folyton megpróbálják neki megmondani, mit csináljon, de  legfőképp mitne csináljon. Most ismerek rá, hogy nem csak azért vannak körülöttem kevesen, akiket szeretek, mert egy sudribunkó vagyok, hanem mert képtelen vagyok hosszú távon elviselni bárkinek, hogy ne úgy kommunikáljon, ahogy az szerintem jó. Márpedig egy kétéves egyáltalán nem úgy kommunikál, ahogy szerintem jó.

Hogy totális idióta vagyok, azt az   egyszerű tény is igazolja, hogy amikor megszabadulok a frusztrációtól, nyakamba szakad a lehetőség a fellélegzésre és az energiagyűjtésre, nekem kétszer is elszakad a cérna, hüppögős bőgésig  fajulóan. Kaptunk ugyanis ötvenkét teljes órát kettesben plusz a bennem élő egykilós. Alapvetően két párhuzamos síkon mozgott a történet. Kívül a  következők történtek: napoztam, úsztam, jókat ettem, olvastam, tévét néztem, andalogtam, túráztam. Ezek közül a tévét kivéve mindegyikben szokott azért  részem lenni, de ez most más volt: senki, senki más igényeire nem kellett  tekintettel lennem, csak a saját magaméira. Nem kellett kijönnöm a vízből,  hacsak én nem akartam és nem kellett bemennem a vízbe, hacsak én nem  akartam. És beszélgettünk a férjemmel. Úgy értem, igazán, nem éjszaka, félig  álomba merülve és nem is úgy, hogy közben vinnyogva szirénázik mellettünk egy gyerek, nem. Megforgattuk a szavakat, mielőtt kimondtuk őket, mert volt rá idő. Ad absurdum, néha csendben maradtunk. Egy benső síkon viszont valami folyton sikoltozott bennem, hol halkabban, hol hangosabban, hol szemrehányóan, hol lemondóan arról, milyen anya is vagyok, aki lepasszolja a  gyerekét, milyen nő is vagyok, aki két év alatt totálisan lemerül, pedig  rengeteg segítsége van és egyáltalán, hogyan is hagyhattam el a kölyköm több mint két napra. Aki persze vadítóan jól érezte magát és aki még boldogabban  jön azóta mesélni, merre bicajozott a nagyapjával, mit evett a nagyanyjánál  és hogy nem csak a bóbitát fogja a kicsi babának énekelni, amikor megszületik nyáron, hanem simogatni is sokat fogja. Úgy legyen.

 

Nyina