33. hét

Azt hiszem, nagyon jó viszonyban vagyok a lányunkkal. Ahhoz képest, hogy az elmúlt három hétben vagy százszor futott át az agyamon, hogy na, most fog megszületni, mert egy ilyen vagy olyan nap után tuti most folyik majd el a magzatvizem, egyik este sem történt meg. Sőt. Csendben, ebben a szűk körben azt is elárulom, hogy voltak esték, miközben D. aludt, hogy azon gondolkodtam, hogy hogyan is csináljam a majd a dolgokat, ha Hanna előbb érkezne.

De végül volt karácsonyi vacsora, meg fa, szépen feldíszítve. Volt szilveszter, ahol nagyon sokat nevettem, és a gyerek is viszont jól érzete magát, és az utolsó vendégig kitartottunk, pedig volt már hajnali négy, mikor elment. Lett albérlő, össze lett pakolva a lakás, ahol eddig laktunk. Átmenetileg meg tudjuk húzni magunkat, amíg a végleges helyünkre nem tudunk beköltözni – csúsznak a munkálatok. És a gyerek szépen végigasszisztálta mindezt. Nem mondom, voltak napok, órák, vagy percek, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább, és voltak kiborulások, melyeket csak D tudott kezelni a környezetemben.

És ő volt az egyetlen, aki megértette, és belátta, hogy jó úgy, ha szépen lassan magam szervezem meg a dolgokat, és pakolom össze a cuccainkat, mert bocsánat, de magam szeretném a saját bugyijaimat bepakolni, és én tudom, hogy mit hova és miért teszek. És bár voltak, akik azt mondták, hogy jaj, baj lesz belőle, és nekem már nyugodtan kellene a fenekem ülni, és sokat pihenni. Pedig én pontosan érzem, hogy mennyit kell pihennem, és annyit is pihenek. És én magamnak a tempót pont annyira diktálom, hogy abba ne fáradjak el a végkimerülésig. Mindig tudom, hogy melyik nap mit fogok csinálni, mennyit feladat vár rám, és a tudat, hogy mindezt azért csinálom, hogy elérjük a célunkat: hogy a gyerekünknek, és nekünk is nyugodt, kényelmes helyünk legyen – ez megér minden fáradságot. De az nem segítség, ha közben azon kántál mindenki, hogy ne csináljak semmit. Szeretek mozogni, tevékenykedni, és most annyi a feladat, hogy keresnem sem kell az elfoglaltságot. Persze, hogy lassabban megyek, mint előtte, persze, hogy kevesebb feladatot tudok megcsinálni, mint a korábban, ezért szervezek meg mindet előre, hogy mindenre elegendő időm jusson.

Így is, most, hogy van a következő, illetve végleges költözésig még három hetem, a gyeplő lazább, de az élet, szervezés, teendők még vannak. És odafigyelek Hannára és magamra is. Az első szabadabb napon el is mentem az orvoshoz, aki nagyon aranyos volt, és bókkal kezdte az újévet. És kézen fogott, hogy a látszólag „kipihent, és szép” pofikámmal elsétáljunk az ultrahangos szobáig, hogy meggyőződjek róla, Hanna egészséges, szépen fejlődik, megfordult, és jól sejtettem, hogy a jobb bordám alatt lévő állandó kidudorodás, mely néha-néha visszahúzódik, az a kis feneke. És hogy már 2590 g. Szép nagy baba lesz, ha így folytatjuk. Én magam összesen tíz kilót híztam, azt is csak a hasamra, és így szép lassan a 33 hét alatt egy két lábon járó hordó lettem, vékony lábakkal, és karokkal. Vicces látvány.

Szóval jó viszonyban, és egyetértésben vagyunk Hannussal, és megérti a fohászomat, hogy ne jöjjön előbb, és próbálja meg magát a lehető legjobban érezni odabent, és legalább a 38. hétig ne is kíváncsiskodjék a külvilág felé. Cserébe én igyekszem ellátni minden jóval, és figyelembe veszem a jelzéseit, és arrébb fekszem, máshogy helyezkedem, ha neki valamiért nem teszik az a póz, ahogy épp vagyok. Mert ennek igencsak „hangot” tud adni, és úgy kirúg, ha valami nyomja, vagy, ha éhes, vagy szomjas, bár a két utolsót csak én képzelem bele a szituációba.

Hát akkor nagyon szép hetet, ebben az új esztendőben.

Ildikó (yzzma)