29. hét

Helyzetjelentés:

Neme: lány

Neve: Hanna

Súlya: 1250g

Hossza: 26 cm

Mozgása: aktív, de nagyon

Apukája: egyre izgatottabb, alig várja, hogy a kezében tartsa, és végre megpuszilhassa.

Anyukája: általában nyugodt, kiegyensúlyozott, hasa intenzíven nő, torka nem piros, nem fáj, az orra kicsit folydogál, és ma még csak egy postás nénit fogyasztott, ami annyira megfeküdte a gyomrát, hogy nem kíván a héten több emberi szörnyet enni.

Bár még van egy kis idő, míg eljön az a pillanat, hogy felrázzam D-t az álmából, hogy akkor itt az idő, és tudod, a megbeszéltek szerint, hívj egy taxit, és vedd fel a sarokból a táskát, amibe mindent összekészítettem. De a táska már kész, egy-két dolog még hiányzik ugyan, ám a stratégiát még nem mondtam D-nek, egyelőre elég, ha én játszom el ezekkel a gondolatokkal.

Ó, már látom, ahogy sokatokban megfordul a gondolata, hogy megőrült ez a lány, hova ez a nagy sietség, vagy, hogy ne izguljon már ennyire, hát még csak a 29. hétben van. Nem vagyok ideges vagy pánikolós, egyszerűen jólesik tudni, hogy van egy táska indulásra készen, és lelkileg és fizikailag is készen állok, hogy ha eljön az idő, és a baba úgy látja, bár még ne lássa úgy, akkor nem kell majd kapkodni. Vettem eldobható bugyit, meg betétet, meg szoptatós melltartót, meg abba is betétet. Van köntösöm, meg hálóingem, meg persze papucsom. Fogkefe, fogkrém, fésű, meg szappan, és törölköző. És persze a szükséges papírok. Kicsit viccesnek találom, hogy nekem már kész a csomagom, de a gyereknek meg még nem. Na, jó, azzal lehet, még tényleg ráérünk.

Néha olyan izgatott vagyok, mint gyerekkoromban karácsonykor. Olyan sok jó dolog elé nézek, és úgy érzem, ezek mind nagyon feltöltenek lelkileg. Olyan érzés ez, mint mikor egy hosszú téli időszak után végre megmutatja magát a tavasz, ha még csak egy-egy órára is, de érzed, hogy valami változás következik az életedben, és ettől olyan izgatottá válsz, mint még soha. Lehet, hogy a hormonok teszik, vagy az, hogy lassan elköltözünk, vagy hogy felvételizem egy egyetemre, és persze hogy gyerekünk fog születni. Ennek a várakozással teli időszaknak az is a része, hogy a táskát összeraktam. És ha lassan befejezem a takaróját a gyereknek, akkor úgy fogom érezni, hogy még egy lépést tettem azért, hogy végre ez a sok jövőbeli dolog a jelenné érjen. Szóval most szárnyalok, és nagyszerűen érzem magam.

És egy kis családi anekdota Mikulásra:

A nővérem mindig is erős egyéniségű gyerek volt, olyan nem félek semmitől típus, csavaros ésszel, és ki, ha én nem magatartással. Ráadásul ami a szívén, az a száján, és ezért szüleink sokszor kerültek arcpirító szituációkba. Ilyen volt mikor a közértben fizetéskor apukánk mondta, hogy a zacskóban öt kifli van, és a nővérem hangosan hozzátette, hogy van egy a pocakjában is, de az titok. Vagy mikor az óvszeres dobozra azt hitte, hogy az rágógumi, és nagy hisztit vágott ám le, hogy neki miért is nem veszi meg anyu, mert neki az kell, és márpedig nem megy haza nélküle, mert szüksége van rá. De amire már én is emlékszem, hogy apu egyszer beöltözött Mikulásnak. De hamar vége lett a partinak, mert nővérem egyből rájött, hogy a piros köpönyeg alatt apu próbál úgy tenni, mintha ő lenne a csokiosztó jótevő, de nővérem határozott, leleplező mondatai után „Apumikulás” olyan gyorsan hagyta el a színteret, hogy azóta sem láttuk semmi hasonló akcióban, pedig ma már ősz szakálla van, lehet, hitelesebb is lenne idén.

Szép hetet!

Ildikó (yzzma)