Szeretek előre gondolkodni és forgatókönyveket gyártani a lehető legtöbb szituáció lehető legtöbb lehetséges kimenetelére. Excel táblák, rengeteg apró bejegyzés elmentve a laptopomon, amíg az nem volt, addig füzetek és post itek, de legfőképp a fejem – tárolom őket. Főleg a lehetségesen rossz, para, ijesztő és kellemetlen helyzetekre szeretek előre gyártani megoldásokat.

A legmegnyugtatóbb, amikor soha nem kell őket végül leemelni a polcról, egyszerűen azért, mert nem történik meg, amire kigondoltam, de ha mégis – a fele gondon már előre túl vagyok, hiszen van rá racionálisan és nyugodtan kimódolt válaszreakcióm. (Persze a pasim szerint ez végtelenül idegesítő és nagyon nehéz kezelni. Állítása szerint míg a szőrös karom még az egyes szintet is alig üti meg a tízes skálán, a fent említettek erős nyolcast érnek.)

Az első nagyobb lélegzetvételű dolog, amiben feladtam és tudom, hogy nem tudok mindenre előre összekészített kis csomagot csinálni, akkor kezdődött, amikor igent mondtam a négy éve gyűrű helyett függönykarikával térdelő pasimnak. Minimum húsz éves projektben gondolkodva is lehetetlen lenne célul kitűzni a mindent végiggondolást. Ehhez képest a terhesség... mondhatnánk, nem nagy ügy. Aha. A különbség csupán az, hogy míg az elköteleződés valaki mellett két felnőtt emberen áll, úgy a negyven hét alatt a tetteim és döntéseim nem csak engem, vagy egy másik felelősen gondolkodni és önállóan cselekedni tudó embert érintenek, hanem egy még meg sem született gyereket is. És bár első nekifutásra is megpróbáltam és lukra futottam a tizenkettedik hét táján előjövő kérdésekkel kapcsolatos forgatókönyveimmel, megpróbáltam megint. Nem sikerült.

Nincsenek válaszaim arra, hogy mi van, ha. Egy vetélésre vannak, egy egészségesen kihordott és megszült babára vannak. Megkockáztatom, hogy élettel össze nem egyeztethető betegséggel terhelt terhességre is találnék valami rejtett zugban egy aktát, amit leemelhetnék. De arra, hogy mit tennék, ha a genetikai ultrahangon nem lenne orrcsont, ha nem lenne tökéletes a tarkóredő, ha a kombinált teszt eredménye pozitív lenne – semmi. Mert igen, csináltatok kombinált tesztet, hiszen attól még tudni szeretném, amit lehet, hiába kapok frászt a "Down-kórral sújtott emberek" megfogalmazástól, amivel reklámozzák. Mert frászt kapok az emlékeimtől is, amiben valóban "sújtott" emberek élnek, akikkel dolgoztam és nem mosolyogva szaladgáló kislányok. Így hát nem beszélünk erről. Megkönnyebbülve sóhajtottunk fel az ultrahang után és minden reményem szerint ugyanakkorát fogunk sóhajtani, szintén a megkönnyebbüléstől, ha megjön a vérteszt eredménye: most sem kell semmi olyasmiről döntenünk, amiről nem lehet dönteni.

Az ezen való töprengés helyett leginkább másokon fenem a fogam, jelenleg az a nő áll az első helyen, akivel a tesztet végző cégnél futottam össze. Elsőként akkor akadtam le, mikor várakozás közben a férje kiment elszívni egy cigit – igen, végtelen dühöt tudok érezni azok felé a férfiak felé, akik a terhes feleségük, később pedig a csecsemőjük, kisgyerekük és kamaszuk mellett dohányoznak, nem, nem hat meg, hogy csak a teraszon és utána kezet mos. De sokkal nagyobb sokk volt, amikor megláttam a nő saját doboz cigijét a zsebében: nálam ez a megbocsáthatatlan kategóriába esik. És hát őszintén, nem kínosan nevetséges egy genetikai szűrés ilyen esetben? Vagy koraszülött lehet a baba anyuka addikciója miatt, csak Down-szindrómás ne?

Az elmúlt két hét, na, jó, legyünk őszinték, három hónap torkosborz-üzemmódja (ezt bevallom, átjavítottam, kommentben maradna szopóálarc, de meg kell értenetek, olvas a család) csillapodni látszik, így most jönnek elő a problémák úgy igazán. Valaki glóriát emlegetett itt a pasim feje fölé? Nevetnem kell! Persze, a hányást jól bírja és hogy mindenki hanyatt esik a teregetésétől, bezzeg most, mikor valódi szükség volna rá, hiszen valakivel ennem kell, egyedül nem ugyanaz leküldeni egy zacskó BIO(sziaRita)kölest, akkor fülhallgatót húz a fülére és a ropogtatáson túl is hallom a cincicegést – mert nem bírja elviselni a nyammogást. A galád.

Ezen kívül ki várta volna el, hogy felhívjam a védőnőt holmi kiskönyvért és vérnyomásmérésért, mikor Szegény Gyermekem kellett ápolni a traumatológián? De már nincs mire fognom a lógást, teljesítenem kell a normát. Meg nem válaszolt levelek? Fel nem porszívózott porcicák? Át nem mozgatott izmok, főzésre váró kaják, lecserélendő ágynemű, lemondott találkozások, meg nem ivott kávék, meg nem hallgatott hangversenyek, elhanyagolt barátok és gyerekem, jövök. Igenis, visszatérek az életembe.

nyina