13. hét

szerda

Szétszórom a kölkeket a sulikba, és mivel van még időm munkakezdésig, egy röpke reggeli után elindulok, kellemes, napos időben, hogy beszerezzem a még hiányzó iskolaszereket, és kivegyem az angolkönyvre befizetendő pénzt. Séta közben elintézek néhány telefont, csak a frász törné ki a dualsimes gépet, a már folyamatban lévő hívás miatt egy új bejövőt nem tudok felvenni. Visszahívnám, de már foglalt a másik szám, vállat vonok, megyek tovább. Kettő perc múlva hív a Férj, hogy jelezze, keresték a suliból, nem tudta felvenni, most meg foglalt, ha megvan a szám, hívjam már fel őket. Vakarom a fejem, kaja, diétás papírok elintézve, mit akarhatnak?

Felhívom a megadott számot (amiről engem is kerestek), annyit értek, hogy leesett, meg mentő jön, oda tudok érni? Leteszem a telefont, rohanok át a városon, persze a belvárosnak azt a pontját, ahonnan indulok, semmilyen tömegközlekedési eszköz nem köti össze a sulival. Nem egészen tíz perc alatt, teljesen kifulladva, mégis a mentő előtt érek oda, az irodában azzal fogadnak, jaj, azzal kellett volna kezdeni, hogy nincs nagy baj, közben már én is látom a fiamat, él, nem túl sápadt, fel tud állni, fogja a fejét, jah, azzal kellett volna, valóban... A fene tudta, hogy fejsérülésnél protokoll a mentőhívás, sose jártunk még így.

Az osztálytársak bámulnak, kint tartják a tesiórát, a Középső beül a mentőbe, én utána, még egy percig adatokat egyeztetünk, és indulunk. A baj tényleg nem komoly, a gyerek nekilengett a kötéllel a radiátornak, szerencsére a lapjának, de akkora dudor van a fején, hogy azért aggódom. Picit szédül, nem vészesen. A kórházban alaposan megnézik, reflexeket, vérnyomást, röntgen a fejnek (odanyomatják vele a búbot az asztalhoz, kifelé jövet a jóhumorú kölkem sírós és álmos, már kezdett a fájás elmúlni, most megint sajog neki), nem törött, nem repedt, de komoly a zúzódás, egészen enyhe agyrázkódással, tessen hazamenni, egy-két napot pihenni. Kisebb szervezést igényel a gyerek hazajuttatása, előbb gyalog vissza a suliba a táskáért, benne van a bérlet, megkapja a kajáját, azt megeszi, mert éhes – innen tudni, hogy tényleg nem komoly a sérülés, jövünk a munkahelyemre, oda majd jön érte a nagyanyja, aki hazaviszi. Jó is ez: egy hősies sérülés, mentő, és aztán lehet menni haza, tévézni, pihenni.

csütörtök

Éjjel arra ébredek, hogy nincs levegőm. Nem azért, mert be van dugulva az orrom, egész egyszerűen az az érzésem, hogy direkt rá kell segítenem a normál izommunkára a levegővételnél, különben nem jut be elég oxigén. Fekve képtelenség meglenni, egy fél órát ülök az ágyban, és izmozok, aztán bedőlök, nem sokkal jobb, de picit tudok aludni reggelig. Még sosem volt igazán szorongásom, de megfordul a fejemben, hogy a nappal elnyomott félelem jött ki rajtam.

Fél hétre érek a rendelőintézetbe, és míg – nem sokáig – várok a laborra, kétszer kell a nyitott ablakhoz mennem, hogy a bezúduló friss levegővel rásegítsek a légzésemre. A vérvételnek gyorsan vége, ezek a laborosok, mint már máskor is megfigyeltem, abszolút profik. Aztán már csak az ultrahangra kell várni, és oda is elég hamar behívnak, pedig közben már minden rendelőben mozgás van, a váró is megtelt. A szonográfus feltesz egy-két kérdést, az előzményeket hallva még alaposabban nézegeti a cseppet, mint addig, megmutatja nekem a fejét, a nyaki redőt, a gerincét (nézze, az a kis gyöngysor ott, milyen szép), orrcsont rendben, ujjai megvannak mind, a gyomrában magzatvíz, remek; és egyelőre, bár ez ilyenkor még nem száz százalék, de amennyire most látja, a veséje is rendben van.

Meghallgatjuk a szívét, elmondja, bár tudom, hogy a szaporaság teljesen rendben van. A méhlepény a hátsó falon, eléri a méhszájat, az előző vérzések attól lehetek, hogy kúszott felfelé, még előfordulhat, de nemigen fog problémát okozni. A neme nem látszik, nem baj. A szakmai vélemény szerint a gyerek tökéletes, és igen, én is úgy látom. Lefotózhatom a képernyőt (papírjuk sajnos nincs, ez ugye állami fenntartású rendelőintézet), türelmesen megvárják. El nem lehet mondani, mennyire megkönnyebbülök, hirtelen mintha egy fátylat leszedtek volna a tudatomról, robban bennem, hogy terhes vagyok, és boldog, és bőgni kezdek.  Hívom a férjemet, elujjongom neki a hírt. Negyedóra múlva már a védőnővel beszélgetjük, mikor tud majd kiskönyvet írni, és mikor kell mennem tanácsadásra, aztán már rohanok, dolgozni kell.

...nagyjából másfél óra múlva érzem újra, hogy megint nem kapok levegőt, és ez pár órán át tart, úgyhogy némi egyeztetés után nagy duzzogva elindulok a körzeti orvoshoz. Mindig meglepődik, ha meglát, nagyjából kétévente egyszer szoktam meglátogatni, ha már végképp biztos, hogy gáz van. Meghallgat, előbb a tüneteimet, aztán a mellkasomat, és beküld a klinikára. Szolid csodálkozással veszi tudomásul, hogy nincs autónk, de legyint a közlésemre, hogy busszal megyek, és mentőt hív. Amíg a kocsit várjuk, oxigént kapok, később zabkekszet és kenyeret, előbbiből néhányat el is csomagol (kezdek rosszat sejteni). A mentős felismer, már megint?! – kérdezi, nevetve szabadkozom, tényleg nem tehetek róla, na. Vigyázzon, mondja a recepciósnak, már a sürgősségin, visszaeső a kisasszony. Várok. Még meg is lepődöm, viszonylag hamar sorra kerülök, és már elönt a remény, hogy hazaérek a vendégeimhez, de leintenek, mondjam le. A kedves kis rezidenshez egy roppant hatékony nővér jön segíteni, mintegy három és fél perc alatt letudunk mindent, EKG, vérvétel, szaturáció, reflexeim, szorításom rendben (mint tegnap a gyereknél), de valakivel konzultálnia kell, mondja a rezidens, mert a röntgen veszélyes lehet az én állapotomban.

Öt perc múlva jön egy doktornő, szintén nagyon kedves, megbeszélte, mondja, a férjével, aki szülész-nőgyógyász, a röntgent, és megegyeztek, hogy csak akkor küldenek, ha a vérben eltérés van. A véreredmény fél óra, lefektessenek, vagy tudok ülni a váróban?  Tudok ülni, dehogy fektessenek! Várok. Egy óra múlva még nincs eredmény, de közben a doktornő felfedezi, hogy dagad a lábam, és a bal jobban, pánik, nehogy embólia vagy mélyvénás trombózis legyen. Újabb vérvétel, ezúttal artériából, a nővér jelzi, hogy fájni fog, és én kezdek csodálkozni, miért mondja, amikor megszúr – és csillagokat látok. Ebből hamarabb van eredmény, magyarázzák, majd elküldenek ultrahangra, végignézik az összes eremet a bal lábamban, szorgalomból ránéznek a babára, és összekenik a hátamat (májban haemangiomák, tudom? aha), a tüdőmben nincs folyadék, szerencse. Ekkor már fél kilenc van, úgyhogy amikor a doktor jelzi, hogy a papírok kész, a gyógyszereket megkapom, de még mindig nincs meg egy eredmény – elnézést kérek, és tudva, hogy reggel úgyis vissza kell jönnöm, de megadva a telefonszámomat, hogy el tudjanak érni, ha bármi van – hazamegyek. Ebben segítségemre van az egyik vendég, aki kocsival értem jön, innen is csók érte.

A vendégség a végét járja, mire hazaérek, de még jut a jókedvből egy kicsi nekem is. Jólesik.

A hét további része úgyszólván eseménytelenül telik (pénteken még közlik, hogy következő héten szívultrahangra kell mennem, és szerencsére csak enyhe gyulladás van a szervezetemben, valószínű a túlerőltetés tette rá az allergiára), amiért igen hálás vagyok. Szombaton színház, a Naggyal, a fene ebbe a Nyilas Misibe, hogy ezen is feszt bőgnöm kell, vasárnap filmnézés, tanulgatás, némi társasjáték (megint meglepődöm a Kicsi matematikai gondolkodásán, zseniális a csaj), és mostanra már a Középső fején is enyhült, bár el nem múlt a dudor. Jó kis hét volt. Jó kis hét volt, de remélem, mostanában inkább unalmas naplókat fogok írni.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?