36. hét

Jó ég, ezt leírni is ijesztő. 

Írtam valamikor, hogy kezdek nosztalgiázni? A minap végignézegettem az elmúlt egy évem írásait, befejezve körülbelül azzal, amikor terhes lettem. Jópofa volt. Most meg itt vagyok, 36 hetesen, időnként még mindig csodálkozva nézek a tükörbe: ez az ÉN hasam?! A család elnézően mosolyog. Anya lökött, tudja mindenki. De szeretjük.

Tegnap anyukámmal csajos napot tartottunk. Spontán alakult ki, ügyintézni indultunk, aztán bejártuk a belvárost, kamaszkorom helyeit, a régi, magát most is előkelően tartó csokoládé- és ajándékboltba is bementünk, ahol, mint egy gyerek, tegnap bármit választhattam, beszélgettünk gyerekkorról, apukámról, költözésekről, régi időkről, kedvesen csúfolódott a pingvines (szerinte kiskacsás) járásomon, és még ebédre is meghívott. Régen voltunk ilyen meghitten ketten, a napi gondokból kiszakítva, csak úgy. Szeretem az ilyen alkalmakat.

Ma Mátyás napja. Jeget tör, mondják, ha talál, ha nem talál, csinál. Tavaszi napunk van: jön a tél, ezek szerint. A kisebb madarak napok óta olyan csivitelést tartanak, hogy a varjak hátratett szárnyukkal ingatják a fejüket, mint az idős bácsik, amikor zajos kamaszlány-csapat megy el mellettük. Szólnék nekik ilyenkor, hogy bácsi, ez az élet rendje, jönnek, és zajolnak, de attól tartok, rám is ferdén néznének.

Megsértődtem. Hízom. Tudom, azt le se írtam, hogy fogytam néhány kilót az utóbbi pár hétben, vagy a nyirokkeringésem kezd helyrejönni a masszázstól, vagy a gluténmentes étkezés, vagy csak a terhesség rántotta helyre a kissé elcsúszott anyagcsere-folyamataimat, de néhány kilót leadtam. Most meg a leadott jó fele visszajött, két hét alatt. (Vizesedem egyébként, telik a hold, és meleg van kint. Attól is lehet.) Durcálok. Már elképzeltem magam, ahogy karcsún, hetvenkevés kilósan vonulok ki a szülőszobáról, és aztán itthon jól letornázom azt a maradék párat, hogy szebb legyek, mint valaha. Na, jó, röhögnöm kell, ezt nem lehet komolyan venni. De akkor is. 

Alakulnak a dolgok itthon. Nem olyan ütemben, mint szeretném, de határozottan látni a végét. Kezdem ettől jól érezni magam, kicsit vaterázom, lelkesen, már vadásztam apróságokat, amik feltétlenül kellenek, még álmodozom néhány másikról, ami biztosan meglesz időben, Férj csak mosolyog, a gyerekek vihognak, amikor megsimítom az ötvenhatos bodyt, egy van egyelőre, puha és simogatnivaló. Ez a rész már olyan félig álmodós. Néha bejönnek a hétköznapi dolgok a képbe, de most már belefúrtam magam a rózsaszín (na jóó, puha babakék) felhőbe, mint egy dunnába, és csak csodálkozom, ha kintről bekopognak. Jó itt, jó így. 

Tudom, mázlista vagyok. De azt hiszem, néha határozottan gyönyörű az élet.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?