10. hét

Leszedtük a karácsonyfát. Sajnos muszáj volt. Hiába söprögettem össze a tűleveleket, a gyerekek finoman elsuhantak mellette és kezdhettem volna az egészet elölről. Volna. Leszedtük. Ez mindig elszomorít, vége a karácsonynak, és olyan messze van a következő! Hagyományosan a gyerekekkel együtt szedtem le a fát. Igaz, csak én gondoltam így, hogy ez a hagyományos. A Nagy más véleményen volt: eddig ebben a dologban csak ő vett részt. Most meg hirtelen mindenki. Ki érti ezt? Hoppá. Tényleg. Nem baj, mindenki nagyobb lesz. Bár így sokkal gyorsabban kellett lekapkodnom a törékeny díszeket, menteni, amit lehet. És nem, a fellépőre is csak anya állhat. Mert mindenki a magasabb régiókba tört volna szíve szerint, valamint a törékeny díszekre utazott. Szerencsére jó időt futottam, és hamarosan csalódottan állapították meg: már csak szaloncukor van fent. Ó, igen? Nahát!

A kevésbé kellemes része késő estére maradt, a csupasz fenyőt levinni az utcára. Gondolom, mindenki ismeri a procedúrát. Elég méretes darab volt, rettentő sok tűlevelet hagyott maga után a nappaliban, a folyosón, az egész lépcsőházban. Enyém volt a lakás, férjemé a lépcsőház. Én jártam jobban, mégis úgy éreztem, még egy adagért lehajolok, és ott pusztulok. Persze túléltem. De lehet, hogy jövőre kicsit kisebb fát javasolok az angyaloknak. Reggel a Középső lelkesen újságolta: elvitték a fát az angyalok! Érdekes, a díszeket még otthagyták a kredencen. Kicsit feledékenyek mostanság...

Az előző heti listámról a vérvételt sikerült kipipálni. A szervezése ennek volt a legegyszerűbb: a háziorvoshoz kell reggeli időpont, a férjem marad, amíg haza nem érek. Ez így rendben is volna. Oda is értem időben, még várnom kellett 10 percet. Kicsit izgultam. Nem nagyon szeretem a tűket. Főleg, ha engem szúrnak. Ráadásul a háziorvosom (egyébként nagyon bírom) nem igazán vérprofi ebben a kérdésben – úgy érzékeltethetném: előbb szúr, csak aztán keresi a vénát. Most megmenekültem: csodával határos módon a nővérhez kerültem. Egy kő leesett. Az utolsó két kémcsőnél már kezdtem magam rosszul érezni (nem ájulok el, csak majdnem). Hátradőltem egy kicsit, és mivel megkínáltak citromos nápolyival és ásványvízzel is, extra hamar jobban lettem. Így nem kellett még 20 percet a rendelőben töltenem, mielőtt kiengednek az ajtón. Hiába, a nővér tud valamit! Az akció abszolút sikeresnek mondható, mivel megszereztem az EKG beutalót is. Most várom az eredményt.

Kutyaharapást szőrivel. Az én esetemben: rosszul vagy? Akkor irány a házimunka. Már néhányszor megfigyeltem: ha nekiállok takarítani, mérséklődik a hányinger – ámde hamar nagyon éhes leszek. Semmi se lehet tökéletes! A héten sokat kísérleteztem a témában, mivel vendégeket vártunk, és a lakás romokban hevert. Mindezt megszorozva itthon két beteg gyerekkel, igazán finom feladat volt. Rá kellett még valamire döbbennem: már nem bírom úgy a fizikai terhelést, mint egy hónappal ezelőtt. Annyira nem tetszik a dolog, mert mit fogok még csinálni a következő 7 hónapban???

Nem tudom, szoktatok-e annyira éhesek lenni, hogy „elvesztitek a kontrollt”? Mert én igen. Ha nem jutok azonnal ételhez (mondjuk jó esetben csak 3 vacsorát kell a sajátom előtt elkészítenem), akkor morcos leszek, antiszociális, és mindenkinek leharapom a fejét, aki szembejön. Próbálok rajta változtatni, néhány szem süti vagy háztartási keksz formájában. Néha bejön. Akkor már nem harapok, csak émelygek. Azért az a variáció a környezetemnek sokkal elviselhetőbb. És nekem is. Igaz viszont, hogy így a zugevést igen magas szintre kell fejlesztenem, mivel már a háztartási keksz is nagy kísértés a kiskorúaknak. Ezt viszont ebéd vagy vacsora előtt egy órával nem támogatom, ha szeretném, hogy rendesen egyenek. Az esetek túlnyomó többségében szeretném. Ezért résen kell lenni, mert valahogy ösztönösen megérzik, ha „tilosban” járok. Anya, eszel valamit? Mi van a szádban? Én is!

Van olyan nap, amikor egész jól sikerül az evést szabályoznom. A vacsora azért mindig kritikus pont. Egyik este férjem hazajött, én meg elmentem bevásárolni, mert a Középső beteg, és nem jutottunk ki a lakásból. Megbeszéltük, ő fürdet, én „shoppingolok”. Ez a felosztás mindenkinek jobb lesz. Igen. El is képzeltem, hogy mire hazaérek a friss vacsival, vár a három tiszta, pizsamába öltözött gyermekem, gyorsan terítek és 5 percen belül ehetünk, kis csúszással, még belefér az esti menetbe. Elképzeltem. Az lett gyanús, hogy a lakásba belépve a Nagy fogadott nagy lelkesen (hoztál szalámit?) de az eredeti ruhájában. Aztán megláttam a Középsőt is biztosan mosdatlan állapotban a folyosón játszani. Hm. A Kicsi? Na, ő épp elkészült, csak éppen a Középső nadrágjában és a Nagy felsőjében feszített nagy büszkén – csak „kicsit” kellett őket felhajtani, jó lesz az alapon. Jó, hogy jössz, kicsit megcsúsztunk – fogadott a férjem...

A napjaim meglehetősen pörgősek. Mindig akad valami tenni- és elintéznivaló, a gyerekek ide-oda szállítása is komoly „kötött program” a kötetlenekről nem is beszélve. Napközben nagyon kevés időm jut „magamra” – amibe a házimunkát is megpróbálom belevarázsolni. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. A számítógép néha napokig be sincs kapcsolva, vagy csak késő este, ne haragudjatok, így nem nagyon tudok reagálni a kommentekre. Az első bejegyzésnél is csak egynapos késéssel értem ide. Mégis, mindent elolvasok, és köszönöm, hogy írtok. Jó, hogy tudom, nem vagyok egyedül, és örülök, hogy többen „egy cipőben járunk”. Jó, hogy vannak „alternaplók”, szerintem itt a helyük.

Szép hetet mindenkinek!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?