8. hét

Eljött a karácsony. Lélekben igyekeztünk felkészülni a nyüzsgésre, utazásra, titkos angyaljárásra. Sajnos semmi nem úgy alakult, ahogy előre elterveztük. A Középső már 23-án gyanús volt, az éjjel semmit nem aludtunk, és 24-én reggel lázasan ébredt. Gyors telefonok, mindent lefújtunk. Idén itthon maradunk egész karácsonykor! Újratervezés. Én a szokásos rosszulléttel küzdve, megspékelve a kialvatlanság következményeként fellépő fáradtsággal, az ebédnél már erős zombi állapotban ültem az asztalnál. Férjem csendesen odasúgta: Tudod, most jön az, ahogy a magazinokban a tökéletesen kisminkelt kismama tűsarkúban, nyugodt, boldog mosollyal díszíti a karácsonyfát...

Mindezek ellenére sikerült az angyaloknak titokban működniük. Kicsit kapkodva, de egészen szép munkát végeztek. Azt ugyan nem tudom, mi járt a Nagy fejében, amikor délutáni csendes pihenő címén 90 percet feküdt csukott szemmel az ágyán – de aludni nem tudott szegény. Állítólag hallotta az angyalszárnyak suhogását. A férjem fejét majdnem el is sodorta egy! Olyan jó, ahogy a gyerekek hisznek benne! Most még mindenképpen. Izgatott készülődés, kukucskálás, csengőszóra elámulva léptek a nappaliba. Kicsit imádkozni, énekelni is sikerült. A Mennyből az angyalt mindenki tudta, csak a Kicsi lepődött meg a második versszakon, de becsülettel próbált tátogni hozzá. Ezután persze a főszerepet az ajándékok vették át. Csak nem fért a fejükbe, mi miért nem bontjuk ki a sajátunkat?

A héten szembesültem először azzal, hogy nem tudom begombolni a nadrágomat. Nem nőtt még a hasam, de mégis. A csípőfazon még rendben. Gyorsan előkapartam valamit a szekrényemből, szerencsére a kismamaruháim nagy részét már visszakaptam novemberben. De hát még csak nem kellenek?!

Van egy mumusom. Eddig mindegyik terhességemnél megjelent, és nagyjából a végéig maradt velem. Most is ott motoszkált, hogy jönni fog, már előre reszkettem, de minden napnak örültem, hogy még nem. Hát, a héten már igen. A fogmosás. Nem bírom. Próbálkozom mindenfélével. Gyorsaság az alaposság rovására. És még így se megy. Van, amikor egészen egyszerűen hányok tőle. Reggel és este. Most különböző taktikákat próbálok ki. Néha sikerül is. Nem adom fel!

Alkalmanként a hasam is fáj egy kicsit. Ez is nagyon jellemző volt rám, de arra már nem emlékszem, mikor? Még nem vészes, fájogat, aztán abbahagyja. Hát, van ott valaki, nem?

A vitaminok. Ez nem az erős oldalam. Becsülettel megvettem egy 30 szemes dobozt. Három hiányzik. Esetleg négy. Annyira émelygek, hogy nem visz rá a lélek a tabletták lenyelésére. Talán azért túléljük. Az előző háromnál is ez volt a helyzet, 30 szem elfogyott azért a 9 hónap alatt. És mindenki egészséges lett. Most sem aggódom túl magam. Ha a vérvétel szerint kelleni fog, úgysem lesz visszaút. De ez még odébb van.

Karácsony környékén határozottan beavattuk a Középsőt is a baba-ügybe. Mert hát nem csak azért nem bokszoljuk hasba anyát, mert fáj, hanem mert nem tesz jót a babának sem. Nem mellékesen. Megkérdezte, hogy fiú vagy lány? Nem tudjuk. Pók. Szerintem igazi pók lesz! De tényleg! Köszi, Kisfiam! Ennek következtében már a Kicsi is képben van. Ebédnél ültünk, ő ül mellettem. Odajött a Középső, és rábökött a hasamra, mondván, nagy. A Kicsi meg: kisbaba van anya hasában? Igen. Jaj, de jó! De aranyos! Megsimogathatom? És azonmód a ragacsos kezével lelkesen nyújtózkodott. Gyorsan a kezébe nyomtam egy szalvétát, valamelyest tompítandó a következményeket. De hát vannak fontosabb és kevésbé fontos dolgok. Végtére is, ezért van mosógép. Azóta naponta háromszor megkérdezi, hogy bent van-e még a baba a pocakomban. És mikor bukkan ki? Muti, anya, megnézhetem?

Boldog új évet kívánok!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?