20. hét

Kissé sietve és késve is írom ezt a posztot, beadandók és egy kellemes zh árnyékolták be a hetet. Épp egy teljesen indokolatlan idegroham után vagyok, összezuhanva, kisírt szemmel. Nem idegesített fel senki és semmi, hazafelé a kocsiban minden ok nélkül rám jött valami fékezhetetlen törni-zúzni vágyás egyik pillanatról a másikra, ami sajnos csak fokozódott, ahogy beléptem az ajtónkon. Mostanában vannak ilyen érthetetlen kirohanásaim, nyilván a hormonok miatt. Próbálom őket fékezni, és ami a legszebb, pontosan tudom ilyenkor, hogy valójában semmi bajom, csak a testem játszik velem… Mégis van, hogy nem sikerül lelakatolni az indulataimat. A Férjet szegényt nagyon sajnálom ilyenkor, hiszen semmiről nem tehet, ő ráadásul fokozottan érzékeny az ilyesmire, nem nagyon tud mit kezdeni a kirohanásaimmal, szinte lebénul, ha én tombolni kezdek. Soha nem őt támadom, mégis megijed szegénykém.

A mai alkalommal azonban úgy tűnik, rájött, hogy mi a megoldás: ölbe vett, és addig simogatott, amíg le nem csillapodtam. Tudom, hogy nehezére esett, mert elmondása szerint ilyenkor rendesen fél tőlem, ezért is esett olyan jól, hogy erőt vett magán és nem sértődött meg, valahogy tudatosította magában, hogy mindez nem neki szól. Én meg megint gondolkodni kezdtem. Megrémültem, hogy hárpiásodok.

A hétvégén rövid időt együtt töltöttem egy baráti (nem is… inkább ismerős) házaspárral, szintén első gyereküket várják.  Nem szaporítom a szót, anyuka folyamatosan, megállás nélkül baszogatta (elnézést, ez a legadekvátabb kifejezés arra, amit csinált), instruálta apukát, aki a harminc éve nős férfiak beletörődésével tűrt huszoniksz éves korára, hiszen terhes nőnek nem szólunk vissza. Terhes nőnek mindent szabad, legalábbis többet, mint a nem terhesnek. Ismerem őket, régen is sokat veszekedtek, de jó pár voltak, mert valahogy kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok. Ha a srác rávágta a lányra az ajtót, hát rávágta, kibékültek hamar. És fordítva.

De amit most láttam, az megrémített. Régi kedves rajzfilmem címe jutott eszembe: sárkány és papucs. Nem részletezem, hogy házasságuk jövőjére ezek után milyen fogadásaim voltak, és nincs is jogom ítélkezni. Ismerem őket nagyjából, körülbelül látom, hogy mi várható a szülés után: ugyanez. De az eset csak egy gondolatmenetet indított el bennem, így nem is szeretnék vele tovább foglalkozni (noha gyakran eszembe jutnak, és mindannyiszor összeszorul a gyomrom, erőt vesz rajtam egy rossz érzés: rossz volt nézni és hallgatni).

Elgondolkodtam, hogy vajon én visszaélek-e azzal, hogy terhes vagyok, és hogy a Férjben vajon milyen érzések támadhatnak, ha esetleg rosszul reagálok vagy sárkányként viselkedek. Nagyon őszinte önvizsgálatot tartottam, és arra jutottam, hogy baszogatni egyáltalán nem szoktam őt. Erre rá is kérdeztem, és kis gondolkodás után ezt mondta – kicsit maga is meglepődve: „Jé, tényleg nem szoktál csesztetni… De érdekes, a nők általában csesztetik a pasikat, nekem meg fel se tűnt, hogy te nem… Ha már itt tartunk, köszi!” – és kaptam egy nagy cuppanóst. Aztán azt is megkérdeztem, hogy mit csinálna, ha mégis a sárkányosodott csesztetős terhes lennék, aki visszaél. Nem is gondolkodott, azt mondta, az szörnyű lenne, mert ugye várandós meg kisgyerekes nőt nem csal meg és nem hagy el egy férfi (aki igen, az nem férfi, hanem aljadék), és fogalma sincs, hogy oldaná meg, de nem bírná elviselni. Nem érezné magát embernek. Akkor inkább beszéljük meg, hogy a szülésig nem beszélgetünk, vagy megpróbálna elvonulni, fogalma sincs, mit tenne, de nem tűrné el.

És én ezt megértem. Ha abból indulok ki, hogy az amúgy nem túl gyakori, és nem is ellene irányuló hisztériás rohamaimat (amiket a hormonoknak „köszönhetek”) milyen nehezen viseli… Átgondoltam, hogy vajon mennyire vonom be őt ebbe a dologba, amiben az asszisztáláson kívül segíteni nem sokat tud, amiről fogalma sem lehet, hiszen férfi. És istenbizony, nem bezzegelek, de úgy hiszem, jól csináljuk mi ezt. Legalábbis úgy, hogy nekünk mindkettőnknek jó. Sokat beszélgetünk, együtt álmodozunk, és ha néha baszogathatnékom is támad – mert előfordul sajnos – , akkor elfojtom. Könnyebb és célszerűbb tíz perc alatt magamban túl lenni egy-egy piszlicsáré hülyeségen, mint felemlegetve egy délutánon át veszekedni a Férjjel. Próbálom neki is könnyebbé tenni ezt az időszakot, és segíteni neki, hogy jobban értse, bár ez nyilván nem mindig jön össze tökéletesen.

Egy percig sem érzem, hogy nekem most több dolog jár, mint azelőtt, bár több dolgot kapok tőle: több odafigyelést, több szívességet, több fizikai és lelki segítséget. De nem érzem, hogy járna mindez, csak nagyon örülök, hogy ő magától gondolkodik így. Hülye lennék? Vagy nem vagyok elég feminista? Úgy szeretném, ha partner lehetne, lenne mindenben, amiben csak lehetséges, és nem egy lenézett, folyton csesztetett valaki, akit a másik gyerekemnek tekintek, és akire nem tudok felnézni. Persze ehhez kell egy férfi is, aki nem hagyja, még a terhes feleségétől sem, hogy az bizonyos határokat átlépjen.

Mégis úgy látom, hogy nagyon sok – egyébként minden szempontból normális, gerinces – férfi gondolja azt, hogy a gyerekvárás és később a baba felmenti a nőt bizonyos dolgok alól, és feljogosítja őt bizonyos más dolgokra. (Mi ez? Lelkiismeret? Társadalmi elvárások?) És nők is nagyon, nagyon sokan gondolják így. A gyerek egy nő kezében önmagában is fegyver, aduász, minek még vissza is élni vele? Itt a gyerek az első, és nem a nő egója, legalábbis én így gondolom. Ökölbe szorul a gyomrom, amikor olyat látok, mint most hétvégén... A nagy has sok dologra feljogosít, de nem mindenre. Remélem, ezt a posztot nem érti félre senki, azt gondolva, hogy én a terhes nőt a férfi alá rendelem. Épp arról beszélek, hogy miért ne lehetne egy pár egyenrangú akkor is, ha baba van – akár a hasban, akár már idekint? Amit hétvégén láttam, az csak egy példa, nem is reprezentatív.

De legalább átgondoltam, hogy na, én így nem. Mondtam is a Férjnek, hogy abban a pillanatban, hogy látja rajtam a sárkányosodás jeleit, ha én nem venném észre magam, szóljon. Mert nem akarom, hogy emiatt menjen tönkre az egyébként minden szempontból jól működő kapcsolatunk. Egyébként sem törvényszerű, hogy a gyerekszüléssel a nő főnökké avanzsáljon. Elvégre nem csak ketten vagyunk (a gyerek meg én), hanem hárman: a gyerek meg mi.

Iphigenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?