27. hét

A hétvégén egy május közepén szült barátnőmet látogattuk. Életemben először volt a kezemben kilenc hónaposnál kisebb csecsemő, és ez – hogy ne legyen olyan egyszerű és gyönyörű az élet – eléggé felkavarta a terhességem állóvizét. Bevallom, egy kicsit megijedtem. Először is: fogalmam sem volt, hogyan kell megfogni. Ott nyekergett, kapadozott, tekergőzött a kezeim között egy négykilós kis puha csomag (hihetetlen, milyen erő van egy ekkora testben), és rettegtem, hogy leejtem. Olyan hülyén éreztem magam, nem egészen három hónap múlva én is szülök egy ilyet, de azt sem tudom, hogy nyúljak hozzá. Gyorsan vissza is adtam az anyjának, nehogy nálam romoljon el.

Hát ennek nem természetesen kéne jönnie? Ha egy nőnek a kezébe adnak egy gyereket, akkor rögtön tudja, mit csináljon vele, gondoltam én eddig. Anyuka azzal sem segített sokat, hogy elmesélt egy kézzel tágításos – szívhangleeséses – belázasodásos – újra megműtéses horrorszülést (vidéki kórház, fogalma sem volt, mi fog történni vele, egyszerűen lefogták a lábait két oldalról, doktornő felnyúlt és szó nélkül tágított, hogy mitől lázasodott be később, azt azóta sem tudják). Miután végigborzongtam a történetet, még az is kiderült, hogy a szóban fogó anyukának senki nem mutatta meg, hogyan kell szoptatni, teljesen ösztönösen rájött magától, mit kell tennie, azóta is gond nélkül szopik a gyerek. Tessék – én meg azt sem tudom a szülés előtt három hónappal, hogyan nyúljak egy csecsemőhöz…

Tudom, hogy a saját gyerekemmel egészen más lesz, és hogy hülyeség egy délután sebtiben meglátogatott és kézbevett másfél hónaposból bármilyen következtetéseket levonni, nem is teszem. De egy élő-mozgó csecsemő a kezeim között, aki nyöszörög, akit tisztába kell tenni, aki érdeklődve figyel és már mosolyog, mit mosolyog, nevet, egyszóval valóságos és hús-vér: sokkszerűen ért a felismerés, hogy mindjárt szülök. Három hónap – annyira hosszú (főleg nagy hassal), és mégis annyira hihetetlenül rövid idő. A gyerekszobát alig lesz időnk berendezni, és már itt van a lányunk. Nem ám csak átmenetileg, egy délutánra, hogy eszik egyet-kakil egyet-vigyorog egyet, aztán lehet hazamenni… Hanem bizony itt is marad. Akár meg tudom fogni, akár nem.  Akár tudok vele bánni, akár nem. Akár tetszik, akár nem.

Szóval az van, hogy én eddig bíztam az ösztöneimben. Nem lesz itt semmi gond, olyan szépen elvan ez a gyerek a hasamban, nincs vele semmi bajom, nem parázok. Minek? (Tényleg… minek is?) Majd jól megszülöm, biztosan kegyetlen lesz, meg fájdalmas, úgysem tudom elképzelni, hogy milyen, így inkább nem is képzelem el. Egy tuti, jó előre ledumálom a gyerekkel, hogy nem marcangoljuk szét anyánkat, okosan, együttes erővel, viszonylag könnyen szülünk és születünk (itt abszolút szándékos, és szerintem indokolt a többes szám). Mert az én fájdalomküszöböm nagyon alacsony, sőt szerintem nincs is, és olyan nagyon horrort-kegyetlent ki sem bírnék. Úgyhogy olyan nem lehet, nem lesz. Aztán, ha mégsem ilyen könnyedén-szépen történnek a dolgok, amire, valljuk be, elég nagy esély van, nem baj, akkor jön a B-terv: kibírom, mások is kibírták. Egy napnál úgysem tart tovább az egész cécó. És nem, nem kesergek, hogy nem úgy lett, ahogy elterveztem, hanem örülök az egészséges gyereknek, meg annak, hogy csak túléltem, bármennyire szar is volt. A és B-tervben annyi a közös, hogy bármelyik is következzen be, az érdekeimet érvényesítem. Ha nekem nem megy, akkor érvényesíti a Férj.

Csecsemőgondozás? Hát istenem. Ha az alsószentkegyetleni putrisoron képes egy analfabéta anyuka ellátni a gyerekét úgy, hogy az nem hal éhen, és viszonylag egészségesen túléli az első éveit, nehogy már én ne legyek erre képes. Anyai ösztön, kérem szépen! Biztosan nem jön rögtön, meg sokat kell kínlódni, pláne nem mindenkinek jut olyan mintagyerek, amilyen például én voltam csecsemőként, és nem, nincsenek illúzióim, hogy majd könnyű lesz. De mégiscsak megoldom majd valahogyan, jól-rosszul, remélhetőleg inkább jól, mint rosszul, hathatós férji segítséggel és azzal a kurvanagy lelkierővel, ami nekem minden egyéb esetben lenni szokott.

Hát ilyeneket gondoltam én egészen eddig. Az egészen eddig egy nagyon-nagyon fontos szókapcsolat ebben az esetben, kérem, hogy senki ne hagyja figyelmen kívül, ne kiáltson lilabugyit és ne öntelt picsázzon, ha egy mód van rá, köszi.

Mert egy elő gyerekkel való szembesülés úgy változtatta meg az elképzeléseimet, hogy most már egyáltalán nincsenek. Csak a végtelen kíváncsiság maradt meg: egyrészt, hogy milyen lesz ez az egész, szüléssel-gyermekággyal meg a következő húsz-harminc évvel, másrészt, hogy bírni fogom-e (mondjuk más választásom nagyon nincs, mint bírni). A barátnőm, akit látogattunk, egyedül vállalta a kislányát. És én most először nem elképzeléseket és elveket gyártok, hanem végtelenül örülök a férjemnek. Most először tudatosult bennem az is, hogy mekkora bizalom kell ahhoz, hogy az ember valakinek gyereket szüljön. És mekkora áldás, ha van kinek. Még inkább rádöbbentem, hogy milyen orbitális mázlista tyúk vagyok. Nem tudnám elképzelni, hogy másvalakivel vállaljak gyereket. Ha össze kéne szednem azokat a tulajdonságokat, amelyekkel a leendő gyerekem apja kell, hogy rendelkezzen, azok mind a férjem tulajdonságai lennének. Teljesen őszintén mondom ezt.

Milliószor adok hálát a sorsnak azért is, hogy a Férj itthon dolgozik. Tudom, hogy hatalmas könnyebbség lesz az első hónapokban, hogy lesz kihez szólni, lesz egy felnőtt ember a közelemben szinte folyamatosan; hogyha délelőtt 10-kor sétálni akarok egy fél órát, mert telement a tököm, akkor megtehetem majd – gyerek nélkül. Nem sokan vagyunk ennyire szerencsések… Azáltal, hogy a gyerekkel kapcsolatos elképzeléseim és terveim egyszerűen kicsúsztak a talpam alól (hát ki vagyok én, hogy bármit is prognosztizáljak? Úgyse úgy lesz, akkor inkább nem gondolok semmit, csak várok, az a tuti…), a fókusz valahogy a férjemre helyeződött. Meg arra, hogy a gyerek nem az én ügyem, hanem a mi ügyünk. Ha a saját képességeimben kételkednék, az azt jelentené, hogy az övéiben is kételkedem. Ha saját magamról gyártok – pozitív vagy negatív – előítéleteket, akkor róla is. Amikor meg vagyok győződve arról, hogy ő jó apa lesz, akkor egyúttal arról is meggyőződöm, hogy én is jó anya leszek, és fordítva, még ha önmagukban ezek semmit sem jelentenek, és épp ugyanakkora eséllyel csináljuk majd jól, mint amekkora eséllyel elbasszuk.

Nem helyzeteket, problémákat, megoldásokat kell előre elképzelnem, mert annak a világon semmi értelme. Még nem tudom megfogni az újszülöttet, majd megtanulom megfogni. De azon rugózni, hogy hogyan érek majd hozzá, elejtem-e, alkalmas vagyok-e erre az egészre, én az exvamp, a nagy pofámmal meg valamivel több mint húszévnyi rossz tapasztalattal, katasztrofális párkapcsolatokkal a hátam mögött, szám sarkában enervált ráncocska… Hiszen előbb-utóbb úgyis kiderül. Esernyőt elő, nyálzuhatag jön. Kettőnkben bízom. Nem magamban, nem benne, hanem kettőnkben. Abban a rugalmasságban, hogy mindketten pontosan tudjuk, hogy semmi sem úgy van, és ehhez alkalmazkodni is tudunk, és ez – nagyon fontos! – érvényes a kapcsolatunkra is, és érvényes magára a tételre is.

Ahol eddig a Férj dolgozószobája volt, ott lesz a gyerekszoba. Július elsejével a gyerek kirakta a férjemet a szobájából. Július elsején reggel a Férj kihozta a gépét az ebédlőbe (amíg nincs kész az új dolgozója), közölve, hogy ő nem tehet róla, de úgy érzi, a gyerek követeli magának a helyet, és neki már nem lehet maradása abban a szobában. A gyerek szólt, hogy neki szoba kell, és rendezzük be, de sürgősen. Apuka meg menjen onnan, ahova akar. Úgyhogy a héten mégis elkezdjük a vásárlást. Szobafestés, szőnyegpadló-csere, kiságy, pelenkázó, kanapé a szoptatáshoz, szekrények feltöltése… Augusztus 20-ra mindennek készen kell lennie. Hogy az utána következő egy hónap már nyugalomban teljen.

A lányunk lélekben már beköltözött a szobájába.

Iphigenia