11. hét
A terhességet tekintve az elmúlt hét eseménytelen volt, a következő héten torlódnak majd a „kalandok”: 1. genetikai ultrahang (szerdán, amikor a poszt megjelenik), 2. vissza a védőnőhöz, 3. fogorvos, 4. szülésznő, 5. nőgyógyász. Ezekkel kapcsolatos félelmek: 1. ugye minden rendben lesz? Ugye egészséges? Ugye… ugye?? 2. Vajon miért fog megint lecseszni? Melyik humorosnak szánt mondatomat érti teljesen félre? Egyáltalán: szabad megszólalnom, védő néni? 3. Azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom. 4. Vajon milyen a kórház? Milyenek a szülőszobák? Szimpatikusak leszünk egymásnak? Mennyi szabadságot hagy majd nekem? Miben dönthetek és miben nem? Jól választottam kórházat? 5. Nincs, de a doktor úr csak megnézi a leleteket, a biztonság kedvéért csinál egy hüvelyi UH-t, kedvesen bólogat, majd utamra enged. HA minden rendben van a leletekkel, ugye.
S mivel minden említésre méltó történés a héten várható egyszerre, most viszont van időm, mit csinálok? Gondolkodom. Előre is elnézést kérek, ha kissé csapongó leszek, de hát a gondolataim is azok. Amikor elkezdtem ezt a naplót, úgy éreztem, a legjobb, ha amiben csak tudok, őszinte leszek (illetve amiben nem lehetnék őszinte, arról inkább nem is írok). Még akkor is, ha néha a gondolataim, tetteim vagy a véleményem nem lesznek népszerűek. Soha nem voltam szabálykövető típus, bár egy terhesség alatt még a legfegyelmezetlenebb nőnek is magára kell erőltetnie valamiféle szabálytiszteletet. Én szerencsés vagyok, mert ami például az étkezést illeti, nem is kívánom a káros dolgokat, kemény fizikai munkát nem kell végeznem, vegyszerekkel csak takarításkor találkozom, makkegészséges vagyok, és a környezetem is minden tekintetben alkalmas a gyerekvárásra. Mégis úgy érzem, az egész terhességem egyetlen nagy szabályszegés, és még csak lelkiismeret-furdalásom sincs minden esetben emiatt. Még az is lehet, hogy túlzok, és a rengeteg elvárásnak, amelyet a várandós nőkre irányulni látok, a fele hülyeség. Vagy a legtöbbje nem is igazi elvárás, csak vélemény.
Egy példa. Amikor a védőnő megkérdezte, hogy érintkezem-e állatokkal, és bevallottam, hogy hetente egyszer találkozom az anyukámnál élő kutyáimmal, úgy nézett rám, mint egy gyerekgyilkosra (na, jó, túlzok, de szigorúan összevonta a szemöldökét). Azt nem szabad, azt szüntessem be. Ugyanez a tanács (szabály?) a kis füzetben is szerepel, amit első alkalommal kaptam. Bevallom: nem tudom, és nem is akarom betartani. Heti egyszer két kistermetű kutya simogatásáról van szó, akik lakásban laknak, hetente-kéthetente fürdenek, rendszeresen oltva-féreghajtózva vannak. Nyilván nem csókolgatok össze minden jöttment kóbor kutyát (pedig régen azokat is simán megdögönyöztem). De szíven ütött, hogy sajátjaimat sem szeretgethetném. Elvileg. Az orvosom persze nevetett ezen egy jót, és azt mondta, hogy ha a kismama az összes látogatott orvos és összes olvasott tájékoztató minden utasítását be akarná tartani, a szülésig valószínűleg begolyózna, mert ez lehetetlen. Plusz a tiszta állatok egy erős immunrendszerű kismamára nem veszélyesek, kutyázzak csak nyugodtan, nem árt a gyereknek a bennem felszabaduló endorfin.
A legtöbb szabály persze az étkezéssel kapcsolatos, csak kapkodom a fejem: X szerint ezt és ezt szabad, Y szerint ugyanaz szörnyen káros, Z azt mondja, bármit lehet, csak mértékkel, az orvosom szerint meg bármit ehetek és ihatok, ami jól esik (csak a szénhidrátot redukáljam, amennyire lehet). Úgy döntöttem, az orvosom tanácsát követem, és tényleg bármit eszem. Miután a védőnőnél leléptem a mérlegről, és megjegyeztem, hogy másfél kilót levonhat a végeredményből, mert a csizmám meg a farmerom nyom annyit, az az áldott asszony kissé pikírten megjegyezte, hogy nem kéne homokba dugnom a fejemet, ránézésre hízékony vagyok, nagyon vigyázzak, hogy ne hízzak többet a feltétlenül szükségesnél. Kérdem én: mi van, ha 10 helyett 15 kilót hízok? Az neki miért fáj? Nem szeretnék én sem bálna lenni, noha valóban van rá némi hajlamom.
És itt el is érkeztünk az engem jelenleg legjobban szorongató kérdéshez. Vannak szerencsés kismamák, akiken hátulról nem is látszik a terhesség, szép karcsúak, szülés után három héttel már a kamaszkori nadrágjuk is rájuk menne. Irigylem őket. Én bizony vastagodom. Olyan büszke voltam mindig a derekamra, ami nagyobb hízás esetén sem volt több soha 65 centinél. Most… hát most nem annyi. A combjaim a szokásosnál is jobban fodrozódnak, pedig sokat mozgok (főleg sétálok) és nem tömöm magam zsírral meg kenyérrel. Bevallom, egy-egy rosszabb pillanatban, ha tükörbe nézek, sírni támad kedvem. (Újabb szabályszegés, méghozzá a „ne stresszelj!” szabályé.) Talán lelkileg még nem készültem fel a testi változásra. Minden ezzel kapcsolatos apróság miatt szorongani kezdek.
Hogy az esti ágyban fészkelődésnél az oldalamon fekve felhúzom a lábam, és a csípőm rágyűrődik a derekamra. Hogy egyre kevésbé jönnek rám a ruháim. Hogy a Rudasban csak derékra tekert törülközővel merek közlekedni, holott jól tudom, hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, mekkora a seggem, ami ráadásul reálisan nem is olyan nagy. Hogy anyukám minden találkozásunkkor megjegyzi, hogy mennyit híztam. Akkor is, ha csak két dekát. Hogy már csak leoltott villanynál tudunk szeretkezni, mert világosban csak a hurkáimra vagyok képes koncentrálni. Hülye vagyok, tudom. Mentségemre szolgáljon, hogy azelőtt még a mostaninál jóval nagyobb méreteim sem okoztak túl nagy lelki megterhelést, nagyjából mindig ki voltam magammal békülve. Most kicsit úgy érzem, jó dolgomban már nem is tudom, mit csináljak, így találok magamnak problémát. Viszont már nagyon várom, hogy ténylegesen látszódjon a hasamon a terhesség: az legalább kérdés nélkül is igazolja a hízást.
Aztán az sem sokat segít, hogy bárhova megyek, mindig olyan „minőségi” kismamákat látok. Makulátlan, drága ruhákban, karcsú testükre mintha csak egy kisebbfajta labda lenne odaragasztva hastájékon, a hajuk tökéletesen áll és vidámak. Vagy vannak másmilyenek is, de én csak őket veszem észre? Bánt, hogy én nem tudok olyan lenni. Múlt kedden vettem egy gyönyörű tavaszi cipőt, szerdán volt rajtam először. Mi volt az első dolgom? Beleléptem valami rácsba. A bal cipőm teljes sarkáról rondán lejött a plezúr. A hisztériás rohamtól csak az tartott vissza, hogy nyílt utcán voltam. (A hormonok sincsenek ilyenkor a segítségemre!) Erre, miközben a cipőm sarkát nézegettem, hogy meg lehet-e még menteni, megjelenik a láthatáron egy volt osztálytársnőm, aki ugyan nem kismama, de a hibátlan ruházat az ötvenkilós csajon épp rosszkor jött… Ezúton is bocs, hogy nem vettelek észre.
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én még nem nagyon tudom összeegyeztetni a vonzó nőiességet a terhességgel. Szégyellem magam egy kicsit, hogy még mindig vonzó szeretnék lenni. Minek? Kinek? Szégyellem magam, mert olyan blaszfémnak, már-már perverznek tűnik, hogy terhesen is tetszeni akarok. Persze vannak pillanatok, amikor szexinek érzem magam (például amikor a Férj elégedetten végigméri, ahogy kivonulok a fürdőből zuhanyzás után), de általában nem tartanak egy percnél tovább, és az agyam arra is vigyáz, hogy túl gyakran azért ne forduljanak elő. Még elbíznám magam. Ráadásul mintha ez is egy szabály lenne: terhes nő nem lehet szexis. Az Ördög Nóra-féle fotón is hányan kiakadtak, hogy hogy merészelnek terhes nőről ilyen szexis fotót közölni. Miért akkora tabu ilyenkor a szexualitás? Még az érintettek számára is? Erről később még majd szeretnék írni, mert nagyon zavarnak dolgok, és sok bennem az ezzel kapcsolatos kérdés, sajnos a mai keretbe már nem fér bele.
De hogy ne csak panaszkodjak: végre alkalmam nyílt anyukámmal beszélni a szülés utáni hetekkel kapcsolatos terveimről, és meglepően jól fogadta. Próbált mártírarcot vágni, de azt már régóta nem veszem be, így végül is csak annyit mondott, hogy van még időm eldönteni, bár ahogy gondolom. Megnyugodtam, mindenesetre. És tényleg van még időm eldönteni. Egyelőre a genetikai ultrahangot várom nagyon, meg a következő nőgyógyász-látogatást, a jövő héten beszámolok a fejleményekről.
Iphigenia
