19. hét

Hol is kezdjem…? Kislány! Persze ezt eddig is sejtettük, de most vált biztossá a második UH-n. Ami egyébként több szempontból viccesen zajlott. Először is, amikor a doki elárulta végre, hogy a gyerek 15 cm és kb. 30 deka, akkor benyögtem, hogy „jé, az pont egy kismacska!”. Orvos és asszisztensnő részéről felhúzott szemöldök, értetlenkedő vigyor.

Majd zavaromban közöltem a dokival – én, a nagy UH-szakértő, nőgyógyász és diplomás jóisten a mindössze 35 év tapasztalattal rendelkező, legkorszerűbb berendezésekkel dolgozó mezei kis hülye orvossal, értitek - , hogy tuti, hogy kislány, mert én érzem, és „különben is” – bámultam a képernyőre – „az ott nem a kis pinája?”  Így, expressis verbis. Tök véletlen volt, esküszöm. A doki röhögött, és mondta, hogy de, az a puncija. Innentől nem nagyon szólaltam meg.

Férj reakciója: miután kiléptünk a vizsgálóból, ugrálni kezdett és ujjongva a levegőbe bokszolt, az ott várakozó kismamák meg aranyosan megmosolyogták. Olyan helyes volt, mint egy kisgyerek, aki megkapta a régen áhított ajándékot. Naná, két fiú után el is hiszem, hogy nagyon örül a kislánynak. (Persze megbeszéltük mi, hogy a fiúnak pontosan ugyanannyira örülne – örült volna, de én tudom, hogy titkon-kimondatlanul nagyon-nagyon vágyott erre.)

Rögtön elálmodozott a lelkem, hogy milyen helyes lesz majd az édes kis fodros ruhákban, illetve kikötötte, hogy legyen fülbevalója és kis fehér kalapja, mert az annyira, de annyira édes… Én csak bámultam a hatalmas örömkitörések láttán. Persze én is hihetetlenül boldog voltam – vagyok, de nekem az volt az elsődleges szempont, hogy megint kiderült: tökéletes a gyerek, mindene megvan és akkora, amekkorának lennie kell. (Bevalljam? Ne valljam? Na, jó, bevallom: én is elképzeltem a cuki kis Váratlan utazásos ruhákat, amikbe majd öltöztetem a kiscsajt… Aztán kétszer-háromszor nyakig összeszarja-lehányja a gyönyörű fehér fodrait, és közlöm majd a Férjjel, hogy szobatisztaságig nincs Váratlan utazás.)

Szóval így örömködtünk, egyelőre teljesen szürreálisnak tűnő képzelgésekkel tarkítva a beszélgetést, amikor a Férj egyszer csak kijózanodott.  - Te - szólalt meg szegény falfehéren. - Nekem innentől kezdve két pinát kell őriznem. Hát ez az egy is mennyi idegességet okoz!

Ugye-ugye, a lányos apák, amikor feleszmélnek, és hol van még az időszak, amikor a fiúkat hozza haza a kisasszony. A Férjnek erre is volt megoldása: - Három próbát kiáll a kis fasz, akkor viheti randira. Mondjuk 1500 fekvőtámasz. Közben a jeges Balaton átúszása. Ha szerencséje van, nem éli túl, és szkippelheti a harmadikat.

Persze mindez csak vicc – remélem. Na, meg amikor rákérdeztem, hogy ugyan az érettségi matrózblúzt nem kéne-e megvenni a kiscsajnak, akkor a Férj is rájött, hogy kicsit előreszaladtunk. Először szülessen meg! A Férj egyébként rettentő édes volt az UH előtt, szerintem jobban izgult, mint én. Megjegyezte, hogy a szülés alatt is jobban fog izgulni, úgyhogy ne nevessem ki. (Naná, nekem nem lesz arra energiám, meg időm se nagyon.) Nem nevettem ki, csak mosolyogtam. Felnőtt, nagy komoly férfi, és cidrizik, mint egy kisgyerek, hát ez nem megmosolyognivaló? Amikor hazaértünk, össze-vissza puszilgatta a hasamat és mindenféle érdekességeket mondott a lányának, hát így van ez, én már le vagyok szarva, és előre látom, hogy ez csak egyre rosszabb lesz.

Viszont a kisasszonynak megvolt az első repülőútja! „Kaptam” egy utolsó kimenőt a Férjtől, tekintettel arra, hogy egy jó darabig nemigen megyek se nyaralni, se máshová ezután, úgyhogy becéloztam a második hazámat, Párizst. Gondoltam, milyen rettentő vagány dolog, hogy egyedül elmegyek pár napra, úgyis voltam már ott többször, a várost jól ismerem, nem lehet gond.

Hát gond nem is volt, leszámítva, hogy eszelősen hiányzott a Férj, úgyhogy jobbára csak kóvályogtam, elmentem a kedvenc helyeimre, lejártam a lábam és nyüszítettem magamban a Férj után. Közben meg gondolatban (ha senki nem látott – nem hallott, akkor hangosan is) magyaráztam a látnivalókat a gyereknek, aki szereti a musette-zenét és nem szeret repülni. Előbbire abból következtetek, hogy hát már miért ne szeretné, amikor én imádom, utóbbira meg abból, hogy fel- és leszállásnál nagyon lendületesen mozgott, többek közt a húgyhólyagomat rugdosta (Ez lehetséges? Mert én úgy éreztem.). Szóval összességében jól elvoltunk, istenieket kajáltam (Párizsban nem lehet rosszat enni), és a tökéletes elégedettség állapotában leledzettem volna négy teljes napig, ha ott van a Férj. (A hülye picsa, aki elviszi Párizsba süttetni a hájas seggét, de nem jó neki semmi, mert esténként nincs kihez odabújni. Fene a jó dógomat meg a kényes ízlésemet. Hát igen.)

Volt egy kicsit félelmetes élményem is: leszólított valami pasas egy étterem előtt, hogy nem iszom-e meg vele egy kávét. Hát mondom, nem. De igyak már meg. Nem iszom. De miért nem. Mert egyrészt férjezett vagyok, másrészt terhes, harmadrészt akkor sem innék, ha az első két körülmény nem forogna fenn. Majd odébbálltam, de ez a barom jött utánam, hogy akkor csak barátilag, de igyak már meg vele egy kávét. Erre már kissé idegesen elküldtem a picsába. Épp jött egy busz, felszálltam, ő is felszállt. Vigyorgott, integetett a busz másik végéből. Na, mondom, remek. Leszálltam, leszállt. Végül egy óvatlan pillanatban felszálltam egy másik buszra, amiről ő lemaradt, úgyhogy sikerült lerázni. Én nem értem, mit gondol egy ilyen pasas? Mi járhat a fejében? De most komolyan.

A kissé ambivalensen elsült utazás után a Ferihegyen legalább tíz percig csüggtem ajkán szótlanul az én drága rég látott Férjemnek, aki elégedetten nyugtázta, amikor már-már hisztérikus állapotban sírva közöltem vele, hogy soha többet nem megyek nélküle sehová. (Tudom, hogy ez tetszett neki. Titokban örült és rajzfilmesen dörzsölte össze a kezeit.) Bár elképzelhetőnek tartom, hogy a terhességi hormonok miatt érintett ilyen érzékenyen az egyedüllét, hiszen nem egyszer töltöttünk már külön néhány napot, és persze hiányzott, de ennyire eddig még nem buktam ki. Viszont most már akkor is bőgök, ha kiskutyát vagy kismacskát látok, úgyhogy lehet valami ebben a „terhes nő érzékenyebb” dologban. Anyámnak azért azt mondtam, hogy istenien éreztem magam, nehogy már örüljön, hogy ő megmondta.

Egyszóval újfent mozgalmas hetünk volt, posztomat a Férj mondatával zárom, aki szintén beszólt egy aranyosat a vizsgálóban: „Ez már nem vicc, ez már komoly!”

Iphigenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?