34. hét

Mindig arra panaszkodom, hogy nem történik semmi, most – a változatosság kedvéért – az ellenkezőjére fogok. Először is: ki nem állhatom, ha mesterember, szakmunkás, gázszerelő, szobafestő, asztalos, satöbbi van a lakásban. Ennél jobban már csak a felújítást és a felfordulást rühellem, és mint tudjuk, ezek a dolgok általában együtt járnak. Szóval itt volt a gázos meg a villanyszerelő napokig.

Félreértés ne essék, mi hívtuk őket, hasznos és megkerülhetetlen munkát végeztek, a végeredmény is rendben van, de tegye fel a kezét, aki mindezen előnyök ellenére szereti, ha idegenek járkálnak a lakásában: na ugye. A fogorvos is hasznos, fúr-töm-húz-gyógyít, önként megyünk hozzá és fizetünk érte, de kevés embert ismerek, akinek a fogorvoshoz járás lenne a hobbija – a szájban turkálást sem szoktuk szeretni.

A gázszerelő négy napig ügyködött a fürdőszobában az új kondenzációs kazánon, de a negyedik napon már szívesen ütöttem volna addig, amíg mozog, olyan indulatokat váltott ki belőlem, hogy magam is meglepődtem. Kezdjük ott, hogy előtte három szerelő látta a fürdőszobát, mindegyiknek volt valami baja, valami kifogása, ami miatt „eztet nem lehet megcsinálni, csókolom”, vagy „ááá, drága lesz ez, nem úgy van, hogy csak felrakom, oszt’ kapu, kereszt, szevasz, pamela (sic!)”, vagy „hát az nem úgy van, azt a csövet nem lehet átvezetni, ha meg eminnen leszedjük, akkor amoda kell felrakni kettőt, de akkor itt ki fog lógni, amit onnan elvezettem”, et cetera. A lényeg, hogy amikor végül megjelent egy pasas, aki nézte, hümmögött egy sort, aztán közölte, hogy oké, ráadásul mondott egy elfogadható árat, akkor tapsoltunk örömünkben, és megegyeztünk, hogy másnap elkezdi a melót.

Nem cifrázom, a lényeg: első napon szétpakolt az egész lakásban, a félkész gyerekszobába (!) szépen betette a szerszámait, a csöveket, amiket leszerelt, meg úgy általában mindent a gyerekszobába pakolt. Fogalmam sincs, honnan gondolta, hogy az raktárszoba (tekintettel a mózeskosárra, babaruhákra, pelenkázóra), mi észre sem vettünk délutánig, hogy oda pakol, mivel a férjem nem volt itthon, én meg bemenekültem a hálóba, mert mint már említettem, nem szeretem, ha idegen van a lakásban, pláne nem, ha még beszélgetni is kell vele. Amikor pakolt kifelé a szobából, akkor azért rászóltunk, hogy ezt többet nem kéne, mert az nem raktár, és a nappaliba tegye a koszos cuccait meg a sittet, ott legalább fel tudok mosni, mert nem szőnyeg van, hanem parketta (amit egy hét múlva csiszolnak és lakkoznak majd újabb melósok). Ennek ellenére másnap megint a gyerekszobába kezdett berakodni, na, ekkor elszakadt a cérna egy kicsit, kivitettem vele mindent, az ajtót meg bezártam. Még neki állt feljebb (mert a gyerekszoba közelebb van legalább másfél méterrel a fürdőhöz, ahol dolgozott).

A második napon elkezdte megkérni a férjemet mindenfélékre. Eleinte udvarias volt, légy szíves, fogd ezt meg, kérlek, tartsd, amíg itt átvezetem, add fel a fogót, ilyenek. Eleinte a férjem is udvarias volt, bár kicsit baszta a csőrét, hogy segédmunkásnak használják, de tényleg annyira örültünk, hogy elvállalta valaki, hogy nem szólt érte. Egészen a harmadik napig, amikor a pasi még jobban elszemtelenedett, akkor már nem volt légy szíves, csak „gyere”, meg „na fogjad ezt”, ráadásul engem is elkezdett csípőből tegezni (két napig kezicsókolomozott előtte, hatvan körüli pasas amúgy), de úgy, hogy: „Férjed? Szólj már neki, kéne segítség!”

Na, itt már tele volt a tökünk, én megkérdeztem tőle, hogy őriztünk-e együtt libát, vagy megittuk-e a pertut, mert nem emlékszem, hogy mikor tegeződtünk össze, de lehet, hogy bennem van a hiba. Férj is figyelmeztette, hogy ha segédmunkásra van szüksége, akkor hívjon és fizesse ki, de nehogy már a megrendelő adogassa neki a villáskulcsot, mindennek van határa. Erre – érdekes, kiderült, hogy egyedül is képes dolgozni – szerencsére visszavonulót fújt, de akkor már nagyon idegesítő volt az egész helyzet, meg a jelenléte, egész nap olyan feszült és idegbeteg voltam tőle, hogy nem lehetett hozzám szólni. Arról nem beszélve, hogy egyik este sem takarított el maga után, de ezért már nem volt erőm szólni. Pedig azt még én is tudom, ez egyfajta munkásprotokoll, hogy a szakember mindig eltakarít maga után, akkor is, ha másnap reggel hatkor folytatja a melót, egy építkezésről haza sem engedi a művezető, amíg fel nem nyalja a koszt, amit csinált.

Mindegy, szerencsére végül eltakarodott, most minden kész van, minden működik, csövek a helyükön, a Férj ma délután fogja kifesteni a gyerekszobát és letenni a szőnyeget. Több munkás a parkettacsiszolón kívül nem jön már, de én aznap szépen elmenekülök anyámhoz, a felfordulástól az én gyomrom is felfordul. Érdekes ez, szerintem azért utálom ennyire az ilyen „csinálásokat” (anyámmal hívjuk így), mert az egész gyerekkorom azzal telt, hogy valamit folyton átalakítottak, másfél évente másik szobába kerültem, gyakorlatilag folyamatosan szólt valami fúró vagy kalapács. Ennek az lett az eredménye, hogy ma, ha leteszek valahova egy szekrényt, akkor elvárom, hogy az a következő húsz évben ott is maradjon. Ez meg sajnos lehetetlen.

A másik kellemes történés az volt, hogy a férjemnek ellopták a pénztárcáját, benne az asztalosnak szánt nem kis összeggel (gyerekszoba-bútorra), na meg az összes iratával. Sajnos nem várhattunk arra, hogy egy becsületes megtaláló hátha visszaküldi legalább az iratokat, mivel folyamatosan menni kellett valahova, a férjem is dolgozik még, ráadásul pénzre is szükségünk volt – az asztalost ki kellett fizetni, a szerelőket ki kellett fizetni, tehát nagyon sürgősen kellett legalább egy átmeneti személyi igazolvány, hogy a bankból pénzt lehessen felvenni. Szóval ellopták a tárcát csütörtökön, péntek reggel már az okmányirodában indított szegény Férj. Viszonylag hamar sikerült elintézni minden iratnak az igénylését, átmeneti személyi, lakcímkártya meglett, irány a bank, hogy a letiltott kártyák helyett is újat igényeljen, meg pénzt vegyen fel. És amint ezzel a körrel végzett, abban a szent pillanatban, amikor kilépett a bank ajtaján, megcsörrent a telefon, hogy megvan a tárca (pénz nélkül, természetesen), az összes irattal. A Déli Pályaudvarnál találta meg valami hajléktalan, aki odaadta az első szembejövő pasasnak, hogy kezdjen vele, amit akar, ő meg felhívta a férjemet, aki éppen akkor körülbelül 3 perc sétára volt a Délitől.

Hát ilyen izgalmas dolgok történtek a héten. Közben rám is rám jött a fészekrakás, fotelkárpitot tisztítok, porszívózók, felmosok feszt, ha lemegy az ünnep, összekészítem a kórházi csomagot is, biztos, ami biztos. Emellett meg – ahogy mondani szokták – bedolgozok a férjem cégébe is, táblaképeket kell festeni, de jó sokat ám (vizes alapú festékek, még mielőtt). Ez egyébként jó időtöltés, utoljára a középiskolában festettem. Nem is tudom, miért hagytam abba, nyolc év rajz szakkör után, ráadásul rajzból is érettségiztem, furcsa, hogy így elmúlnak az ember hobbijai észrevétlen, aztán meg visszajönnek, szintén észrevétlen.

És még egy fontos, ami ráadásul a gyereket is érinti, ki ne hagyjam: végre találkoztunk a szülészorvossal. Szimpatikus fazon, én úgy éreztem, hogy hamar egy hullámhosszra kerültünk. Remélem, nem lesz sok dolga (elmondása szerint ő is reméli). Ami viszont egy kicsit ijesztő, hogy elkezdtem fájogatni… csak nagyon enyhén, ráadásul nem is minden nap, de mégiscsak vannak jósló fájások… Lassan kénytelenek leszünk elhinni, hogy tényleg gyerekünk születik!

Iphigenia

 

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?