34. hét

Ó, Te jó ég, ó, te jó ég, hát mindjárt itt a szülés! Teljesen be vagyok tojva, még most is, így harmadszorra. Nem hogy kevésbé rettegek – hisz tudom mi vár rám –, hanem pont azért fog el a jeges rémület, mert tudom, mi várhat rám.

Sokszor gondoltam már rá, hogy terápiás céllal megírom a szüléstörténeteimet, de annyira felzaklat a téma, és annyira nem szeretnék senki megrémítni, hogy eddig nem tettem.  De itt az idő, hogy kibeszéljem magamból – általában ez segít nekem a feldolgozásban. Persze minden jó, ha jó a vége és nálunk szerencsére semmi visszafordíthatatlan vagy tragikus nem történt, de azért szeretném felhívni a kedves olvasó figyelmét, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas szavak következnek.

Az első gyermekemet tizenhárom éve vártam. Valamennyit olvastam a szülésről – mondjuk a klasszikus kismamaújságokat és női magazinokat hanyagoltam –, de kétségtelenül kevés információval rendelkeztem a mai lehetőségekhez képest. És bevallom, féltem. Féltem az ismeretlentől, a kiszolgáltatottságtól és féltem a haláltól. Érdekes módon attól nem tartottam, hogy a gyereknek bármi baja is lehet. Valahogy meggyőződésem volt, hogy vele minden rendben lesz, de voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, hogy én azonban nem fogom túlélni.

Anyám két gyereket szült, de korábban nem nagyon volt téma a szülés köztünk. Hogy terhes voltam, akkor is csak annyit mondott, hogy ne ijedjek meg, mert a szülés fájdalmas. Neki ezt anno, amikor én születtem, senki nem mondta és ezért nagyon megijedt a fájdalomtól, azt hitte, ez valami komoly bajt jelent. Mivel olvastam a fájdalomcsillapítás lehetőségéről, a következő orvosi vizsgálat alkalmával megkérdeztem az orvost, hogy mi a helyzet ezzel, kaphatok-e, ha úgy adódik, valamilyen fájdalomcsillapítót. Az orvos – idősebb férfi – mosolyogva rám nézett és azt mondta: „Minek? A szülés egy természetes folyamat.”

Na, ekkor kellett volna messzire szaladnom. De nem tettem, hanem arra gondoltam, hogy igaza lehet, ő a szakember, meg amúgy is kemény csaj vagyok, sosem rettentett meg a fájdalom, kibírom. Mindent kibírok. Ó, boldog tudatlanság.

Aztán amikor a terminus letelte után tíz nappal a lányom még mindig a vendégszeretetemet élvezte – én meg a kórházi ellátást –, és jele nem mutatkozott a szülésnek, az orvos úgy döntött, hogy próbálkozzunk a megindítással. Reggel indítózselét helyezett fel a méhszájamra, és alkalmam nyílt első ízben megtapasztalni a kézi tágítás gyönyörét. Én ekkora fájdalmat tán még sosem éreztem, mint akkor, nem beszélve a váratlanságáról.

Hamarosan fájásaim jelentkeztek, én meg tulajdonképpen megörültem, hogy történik valami. A fájások tízpercenként követték egymást és nagyjából húsz másodpercig tartottak és elég kellemetlenek voltak.  Sétálgatással próbáltam elütni az időt, a fájásoknál megálltam és számoltam. A számolást egyébként nagyon tudom ajánlani mindenkinek, mert végessé teszi a dolgokat. Tudod, hogy ahogy nőnek a számok, a fájdalom csökkenni fog és ez erőt ad. Szóval telt-múlt az idő, de a ctg, amit végeztek, valódi fájástevékenységet nem mutatott. Pedig fájdalmam volt, olyannyira, hogy aznap már igazán enni sem tudtam, éjszaka pedig alvásról szó sem lehetett. Egész éjjel fel-alá sétáltam, megálltam, újraindultam. Reggelre nagyon elfáradtam, de abban reménykedtem, hogy továbblépünk.  A továbblépést a reggeli vizsgálatnál felhelyezett újabb löket zselé és egy újabb tágítás jelentette. Úgy tervezték, hogy amnioszkópiát csinálnak, mert az általában indítja a szülést, de annyira zárt volt a méhszáj, hogy nem tudták elvégezni.

A fájások azonban sűrűbben és hosszabbak lettek. Már ötpercenként érkeztek és harminc-harmincöt másodpercig tartottak, én pedig megkezdtem a következő huszonnégy órás sétámat a folyosón. Csak mentem-mentem, mert fogalmam sem volt, hogy mi mást tehetnék. A fájásoknál megálltam, a falnak dőltem és számoltam. Estére annyira kimerültem, elcsüggedtem, hogy kértem az ügyeletest, nézze meg nem szülök-e esetleg. Megnézett és kimondta életem egyik leggyűlöltebb mondatát: „Nem fáj az, azt maga csak úgy érzi!” – na akkor kellett volna elkapni a mogyoróit és addig szorongatni, amíg csak úgy érzi. Persze nem tettem, csak annyit mondtam, hogy az orvosom szerint fájásgyengeségem lehet, amire gúnyos kacaj következett, hogy honnan is tudhatná, hiszen még nem is szülök.

A nővér részvétteljesen rám pillantott, és amikor az orvos kiment, annyit mondott, hogy: „Úgy adnék fájdalomcsillapítót, de nem tehetem.” Én pedig elindultam újra a rettenetes kórházi folyosón, aminek addigra mind szegletét ismertem. Hajnalra már annyira elfáradtam, hogy bedőltem az ágyba és a fájások szüneteiben négy percekre elaludtam. Addigra annyira erőssé válta a fádalom, hogy a párnába ordítottam, nehogy valakit felébresszek, majd aludtam pár percet.

A következő reggel újabb vizsgálattal indult. Vasárnap volt. Ekkor már 48 órája próbálkoztunk, én teljesen kimerültem, gyakorlatilag minden mindegyé vált. Az orvos a burokrepesztés mellett döntött, a férjemet behívtam, beöntés, borotválás – ezek voltak a legkisebb problémáim akkor – és felmentünk a vajúdóba. Jött az oxitocin, a burokrepesztés, infúziók és egy újabb kézzel tágítás. A férjem majd szívinfarktust kapott a folyosón, sosem hallott korábban még ordítani, és nem tudta elképzelni, mi történhetett.

A vajúdóban újabb sétára biztattak, de addigra jártányi erőm sem maradt. Két napja nem ettem, nem aludtam, fogalmam sem volt, mikor ittam utoljára. Emlékszem, hogy a mellettem lévő ágyon egy lány vajúdás közben tetrisezett. Annyira megdöbbentett és feldühített. Hogy lehet, hogy neki nem fáj? Hogy lehet, hogy csak úgy besétál, játszik, majd szül és kész? Én meg miért nem? Az orvos időnként megnézett, de nem nagyon haladtunk. Szerencsére egy hihetetlenül kedves és lelkes szülésznőtanuló volt akkor velünk, ami megpróbálta tartani bennem a lelket.

Négy óra múlva átkerültem a szülőszobára, de azt hiszem, inkább csak azért, hogy megnyugtassanak, hogy történik valami. Előbb az egyik, majd a másik oldalamra kellett feküdnöm. Ezzel a módszerrel valamennyit javult a helyzet és hamarosan jöttek a tolófájások. Az elsőre nagyon határozottan emlékszem. Toltam, toltam, majd vége lett, én pedig megkönnyebbültem, mert valahogy azt hittem, megszületett a gyerekem. De nem, semmi nem történt. Végtelen csalódottság lett úrrá rajtam.

Jött a következő inger és a következő és a következő. Sajnos nagyon rövid ideig tartottak csak, én pedig megpróbáltam fenntartani magamban az érzést, és nyomtam tovább az inger elmúltával is. Egy idő után úgy éreztem, az életünkért küzdök. Már nem voltam magamnál, robotpilótára kapcsoltam, így csak kevés dologra emlékszem, arra, hogy a férjem kiabál, hogy vegyek levetőt – hogy létezik az, hogy annyira elfárad a test, hogy nem vesz levegőt? – hogy sürgés-forgás kezdődik, hogy hozzák a vákuumot, felhívják a gyerekorvost, hívnak még egy szülészorvost, hogy lenézek a hasamra, amin két tagbaszakadt orvos könyököl, és érzem a feszültséget és, hogy mindent fel kell tennem a következő nyomásra, mert nagy baj lesz.

Végül majd négyórányi kitolás után megszületett a lányom. Nyakán kétszer a köldökzsinórral, teljesen lilán és olyan valószerűtlenül hosszú fejjel, ami nem is leírható, de szerencsére épen és egészségesen.

Mikorra a varrásra került a sor – mert persze össze-vissza repedtem, melynek távolabbi következményeként évekig jártam orvostól-orvosig – valami egészen fura, önkívületi állapotba kerültem az akkor már 56 órányi stressztől, fájdalomtól, nem alvástól, kimerüléstől. Hangosan nevettem, mint aki teljesesen részeg vagy kábítószer hatása alatt áll. Az orvos a lábam között rám meredt, és azt mondta, hogy soha ilyet még nem látott.

A varrás és egyórás megfigyelés után áttoltak a szobába. Útközben találkoztam a legjobb barátnőmmel, aki folyosón várt – soha baráttól ennél fontosabb ajándékot még nem kaptam – de amikor meglátott, valamitől nagyon megijedt. Napokkal később szembesültem azzal, hogy a testemen lévő hajszálerek majd mindegyike megpattant az erőlködéstől. Nem tudom leírni, hogy néztem ki még akkor is, amikor én láttam magam később.

Azt hittem, megnyugodhatok, de a megpróbáltatásaimnak még nem volt vége. Amikor letoltak a szobába, már semennyi energiám nem maradt. Egy szobatársam megszánt és adott egy pohár életmentő gyümölcslevet. Nem tudom, ki volt, de tényleg úgy éreztem, az életemet menti meg ezzel.

Épp elpilledtem, amikor jött a nővér ellenőrizni. Feküdtem, mint egy darab fa, ő pedig felemelte a takarót, alánézett és azonnal hívta az orvosokat. Egy vértócsában feküdtem, teljesen apatikusan. Orvosok jöttek, mindenki kukucskált, végtelenül megalázott voltam, de közben nem érdekelt. Nem tudott érdekelni. Végül abban maradtak, hogy megfigyelnek, mert talán olyan nagy vész nincs, kaptam infúziót, a nővérek szabadkoztak, hogy sajnos nincs tiszta lepedőjük, de másnap kicserélik majd. Magamra maradtam a saját véremben fekve, a végkimerülés határán, és elöntött a jeges félelem. Vajon bejön-e e tényleg a nővér ellenőrizni? Mi van, ha szépen csendben elvérzem, és senki nem veszi észre? Féltem. Meggyőződésemmé vált, hogy ha elalszom, akkor meghalok. Pont.

Már lekapcsolták a villanyokat, az infúzió csöpögött a karomba, a rettegés adrenalinja még egy darabig ébren tartott, majd feladtam. Igen, feladtam és elfogadtam, hogy meghalok. Leírhatatlan az az érzés, amikor nem vagy képes tartani már magad, hanem megadod magad a sorsnak. Azzal a tudattal aludtam el, hogyha meg kell halnom, hát meg fogok. Soha azelőtt – és azóta sem – aludtam ennyire kiütve. Nem is tudom valódi alvás volt-e vagy ájulás. A lelkem, az agyam teljesen kiürült.

De másnap felébredtem, amin meg kell, mondjam meglehetősen csodálkoztam. Szerencsére innentől azért javultak a dolgok. Első nap még nem voltam képes kézbe venni a lányomat – egészen egyszerűen nem bírtam el – de lassan minden helyrejött, eltekintve a hónapokig tartó rémálmoktól és az érzéstől, hogy soha, de soha többet nem szeretnék még csak hasonlót sem átélni.

Nos, azóta túl vagyok még egy szülésen, ami ugyan császár volt, de persze az sem volt minden problémától mentes, és most egy harmadik áll előttem. Csoda-e hogy rettegek? Szerencsére van lehetőségem programcsászárral szülni és élni is fogok vele, azt hiszem el nem ítélhető módon.

Mirca