Semmi extra, vad történés nem kísérte a szülésem, viszont annyi, de annyi ijesztő és komplikált sztorit olvastam, hogy a leendő anyukák megnyugtatása végett itt egy átlagos, könnyűnek mondható szülés! Ne csak a rémtörténetek sora növekedjen!

Én magam eléggé tartottam a szüléstől, bár minden vágyam egy baba volt. Tíz havi sikertelen próbálkozás után egy júniusi hétfőn végül pozitívat teszteltem. A terhesség nekem egyáltalán nem volt megterhelő, nem híztam sokat, kb. 13 kilót, és az utolsó napig aktív voltam, jöttem-mentem, nem lehetett lelőni. Az elején volt némi barnás pecsételés, de hamar rájöttem, hogy a progeszteronszintem volt alacsony (ezt korábban kimutatták a vizsgálatok, emiatt nem jött össze a baba sokáig). Kaptam rá pár bogyót, és el is múltak a tünetek, innentől kezdve szinte semmi bajom nem volt (leszámítva időnként némi székrekedést). Jártam a kötelező vizsgálatokra, amik az első hat hónapban olyan kevésnek tűntek. Alig vártam, hogy újra legyen valami vizsgálat, hogy megtudjam, minden rendben van-e, vagy hogy bekukkanthassak az ultrahangon egy kis időre. 

Február 15-re voltam kiírva, ám a nagy séták és még a férjemből kierőszakolt együttlét sem hozta meg az eredményt (szegény nagyon nem viselte jól, hogy bennem van a kislányunk, szörnyen nehezen vettem rá).

Ezen a napon egy kevésbé jó ctg-t is produkáltunk, ami miatt két nappal előbbre hozták az indítás dátumát, vagyis 40+5-nél volt tervben. Rettentően féltem az indítástól, valahogy nem olvastam róla jókat, illetve úgy éreztem, hogy az a babának sem jó. Természetellenes. Mindemellett a sok szüléstörténetet olvasva szívből vágytam rá, hogy én is megéljem a szülés első néhány óráját is, az izgalmat, hogy EZ MOST AZ! Hogy elkezdhessük a férjemmel számolgatni a perceket a fájások között és együtt éljünk át mindent, otthon. Sok történet arról számolt be, hogy az első baba lassan jön, akár húsz órát is felölelhet az első fájdalomtól. Nem szerettem volna egy fél napot vajúdni a kórházban.

Így két nappal a végső dátum előtt egy hatalmas, intenzív sétát tettem, ittam tonikot, ettem fűszereset, tényleg mindent megtettem. Már csak a teliholdban bíztam, amit a férjem már régóta emlegetett. Egy kollégája a teliholdra esküszik, ami épp egy nappal a dátumunk előtt volt várható. 

És bizony a nagy séta estéjén tíz óra körül a hasam tetején gyenge kis izom-összehúzódást vettem észre. Épp olyat, mint amit a ctg-n is éreztem, és amire a nővérkék azt mondták, hogy éppen méhösszehúzódásom, „fájásom” van. Elkezdtem figyelni a fájdalommentes kis izom-összehúzódást, ami épp tízpercenként jelentkezett. Na, gondoltam, már mindenre azt hiszem, hogy ez már az, de azért inkább lefekszem aludni egy kicsit. Fél három körül kinyílt a szemem, feküdtem egy darabig, de nem tudtam, miért ébredtem fel. 

3:00 

Pontban háromkor érkezett az első fájás, ez még olyan menstruációs görcsszerű volt, békésen viseltem a férjem mellett fekve az ágyban. Nem akartam még felébreszteni, egy idő után inkább kimentem a konyhába, jobban is esett állni. Fél öt körül aztán ő is felkelt, konstatáltuk, hogy indul a buli. Készülődés. Én még vígan lezuhanyoztam, hajat mostam, még ki is vasaltam a hajam. A fájások 12-15 perccel indultak, majd fél öt körül már négypercesek voltak. Ekkor kell ugye elindulni a kórházba. A férjem sürgetett, de én biztos voltam benne, hogy ez csak átmeneti, nem kell izgulni. Na, persze, ilyen az, amikor a leendő anyuka kitalálja a szülése menetét. 

6:00

15-20 perc alatt a kórházba értünk. A kocsiba beszállva már én is pánikba estem, mert kétpercesek lettek azok a négypercesek, és bizony egyre vadabbak is. Örültem néhány sárgának, amin áthajtott az egyébként nagyon szabálykövető férjem. A kórházba már másfél perces fájásokkal érkeztünk 6-kor. Megvizsgáltak, szűk kétujjnyi méhszáj, ctg fel, adatfelvétel. Tele a szülőszoba. Még az engem fogadó szülésznő is vigyorogva mondta, hogy

„Ó, Anyuka, jaj, de jó kis fájásai vannak! Na, hát megmondtam, telihold! Mindenki ma jön szülni!”

A fájásaim iránti örömében kissé nehezen osztoztam, főleg, hogy amikor az ügyeletes orvos próbálta felvenni az adataimat, kórtörténetet, fájások közben inkább már csak bólogatni/fejet rázni volt kedvem. De azért még ez-két alkalommal ismét örömét fejezte ki a „jó kis fájásaim”-at illetően, ha érkezett egy új ember. Zsuzsikát sosem felejtem, főleg hogy a névnapján született a kislányunk. Sajnos neki hamar lejárt a műszakja, hazament. 

6:45

Átöltözve feküdtem már egy szülőszobában, várva a sorsom. Bekötötték az EDA-t, amitől nagyon rettegtem, pedig csak egy apró szúrást éreztem, amikor a helyi érzéstelenítőt beadták, utána szinte semmit, csak kis tompa nyomást. Az anesztes orvos leírása szerint „mintha egy orrszarvú böködné hátulról”. És tényleg olyan volt, tompa nyomkodás. Megkaptam az első adag gyógyszert. Hát nem viccelek, minden fájdalom eltűnt, nevetgéltem, örültem, mintha nem is szülnék. Arra gondoltam, hogy nahát, milyen jó dolog a szülés. Aha. Később rájöttem, hogy ez egy nagyon rövid kis átmeneti állapot volt.

7:40

Megérkezik az orvosom, aki három héttel a szülésem előtt lemondta azt, mert terhes lett és nem bírná fizikailag, ha épp szombat hajnal kettőkor döntenék úgy, hogy szülök és mondjuk húsz órán át. Megértettem. Abban maradtunk, hogy ha hétköznap leszek bent, akkor azért mindenképp rám néz. Végül szerintem kicsit bűntudata is volt, illetve látta, hogy gyorsan haladunk, így végigcsinálta a szülésem, aminek végtelenül örülök. Nem véletlenül választottam őt, megbíztam benne és tudtam, hogy jó orvos. Nem csalódtam. Megvizsgált, továbbra is két ujj, ám szerinte a tágulás felénél járhatunk. Ekkorra kb. elmúlt az első fájdalomcsillapító hatása, és még oxitocint is adtak, gondolom, kis rásegítésként, gyorsítóként. Nyolc körül már nem mosolyogtam. Reménykedve vártam az újabb adag gyógyszert, ám az anesztes orvos kicsit leragadt a szomszéd szülőszobában. Valamivel később megérkezett, kaptam egy újabb adagot, ám ez csak tompította az egyre durvább fájásokat, amik kb. egy-másfél percenként érkeztek. Közölték is, hogy nem az a cél, hogy semmit ne érezzek, hanem hogy kicsit elviselhetőbb legyen. Azt is közölték, hogy az utolsó fázisban, a kitolási szakban már nem adnak semmit, ott szükség van minden fájdalomérzetre. 

9:30 

Ahogy kérték, szóltam, hogy már érzek székelési ingert. Hohó, akkor nincs több epi, ez már a vége! - gondoltam én, mire az orvosom könyörtelenül előrevetítette, hogy az epi miatt kb. 2 órás a kitolási szakasz (meglassítja kissé), úgyhogy akkor 9:30-kor indul az óra!

Parancsszóra jobbra fordulok, láb a magasba behajlítva, fogjam meg a lábszáram és nyomjak. Majd jöhet a másik oldal 6-7 fájás után. Ez ment jó darabig. 

9:40

Kigúvadt szemekkel néztem az órát, amin csak tíz perc telt el. Kegyetlen lassan telt az idő és annak tudatában, hogy két órát kell kibírni ilyen fájásokkal, nem kicsit estem pánikba. Persze azért kitartottam, csak az egyik szülésznővel keveredtem ártatlan vitába az idő lassúságát, avagy szerinte gyorsaságát illetően. 

10:10 körül

Az egyik oldalról a másikra fordulva (valójában partra vetett halként vergődve) jeleztem, hogy héé, a hátamon fekve sokkal jobban érzem a székelési ingert!

„Igen?? Hát akkor nyomjunk!”

Elkezdtek nagyon mocorogni körülöttem, az ágyat is kicsit átalakították, odagurítottak egy kocsit is mindenféle eszközökkel, illetve minden nyomás után ahogy kinyitottam a szemem, valahogy egyre többen lettek a szobában. Egyre többen szurkoltak a lábaimon túl, ami valahol megnyugtatott. Ez már csak-csak a vége - gondoltam. Biztos mindig a legizgibb résznél mindenki összeszalad mozizni. 

Egy idősebb, szigorú tekintetű szülésznő, akivel az időről csevegtem korábban, mintha azt jelezte volna, hogy kezdek fáradni és nem elég erős a fájás. Azt javasolta, hogy várjunk meg egy fájást, ne nyomjak, hogy utána erősebb legyen és legyek. Olvastam erről is. A visszatartott tolófájás tényleg borzalmas, örültem, hogy csak egy ilyenben volt részem. 

10:34

Megszületik a kislányunk, 3240 grammal, 50 centivel. A gátmetszés itt első babánál protokoll. Féltem tőle, nem is kicsit. Éreztem a vágást (nem fájdalmat), de őszintén mondom, örültem neki! Tudtam, hogy ez már tényleg a végét jelenti, most már mindjárt megvagyunk! Nem tudtam elképzelni, hogy lehet olyan állapotba kerülni, hogy a gátmetszést nem érzi valaki, vagy nem érez fájdalmat. Most már értem. 

Az a megkönnyebbülés pedig, ami a megszületéskor jelentkezik, leírhatatlan. 

Apa elvágta a köldökzsinórt, amitől nagyon félt. Ekkor még eszembe is jutott, hogy felszisszenek, amikor elvágja, de aztán gondoltam nem trollkodom szét ezt a fontos pillanatot. Annyira izgult! 

Rögtön a mellkasomra tették a babát, engem közben kb. félóra alatt összevarrtak. Ehhez szerencsére adtak egy adag gyógyszert a hátamba kötött epidurális érzéstelenítőbe. A varrás első felénél nem éreztem kb. semmit. A felénél valami érzékenyebb részhez érhetett, mert felugrottam egy apró szúrásra. Ide kaptam még egy adag érzéstelenítőt, aminek az első szúrása szintén nem volt szuper, de abszolút kibírható a szülés után. Ezt követően megint nem éreztem kb. semmit. A gátfájdalom pedig egy hét után elmúlt, csak érzékeny maradt. Most, kéthetesen se fájdalom, se duzzanat, se érzékenység. Megszűnt minden. 

Tehát összegezve hét és fél óra alatt szültem, ami szerintem gyorsnak mondható. A szülés másnapján még azért voltak ellenérzéseim a következő gyereket illetően, de a harmadik napra ez is elmúlt. Újra végigcsinálnám. (Persze jó lenne, ha garantálnák esetleg, hogy ennél nem lesz hosszabb vagy rosszabb.)

Bori

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

Holdtöltekor fogsz szülni

Mi van, feltaláltad a fájdalommentes szülést?

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>