Ez a poszt a családokról szól. Azokról, amiket magunk mellett tudunk, vagy amitől messze kerültünk. És ha messze: fájón és kényszerből, vagy menekülve. Nem mindegy. Mielőtt a sajátunkat nekiálltunk volna kialakítani (becses személyünk mellett aranyhal, kutya, macska, együtt élő felnőtt társ, gyerek), a sors mindannyiunknak adott valamilyen családot, amibe beleszülettünk és/vagy amelyik felnevelt. Akinek ez szinte egyáltalán nem adatott meg, az sajnos olyan családot kapott, ami „nincs”, ez is szép batyu az életre, győzze vinni, aki kapta.
A gyerekeinknek mindannyian igyekszünk megadni mindent, nem elsősorban tárgyakat, hanem szeretetet, biztonságot, védőhálót stb. Ebbe nekem beletartozik az is, hogy egy család áll a gyerek mögött, anya, apa, nagyik, dédik, keresztszülők, nagynénik, bácsik, unokatesók, sorolhatnám. Ahol ez adott, nagyon jó. Ahol ez úgy adott, hogy a családot elviselhető, sőt mi több, szerethető, jó fej emberek alkotják, akire számítani lehet, nos, ezt a családot az ember tálcán kínálhatja a gyerekének, nagyon nagy kincs. Ha nem kínálja, annak biztos oka van. És szomorú, ha nincs mit kínálni.
Sok írás születik arról, hogy az anyósom, hogy az anyám, hogy a férjem, hogy a gyerekem, hogy a párom exe, hogy a kutyám kölke. Sérelmek, amelyek mögött egy-egy családi helyzet áll. Ezeknek a sérelmeknek sokszor lesz folyománya az, hogy eltávolodunk a családunktól, és ennek folyománya pedig az, hogy velünk távolodik a gyerek is. Már nem látja annyit és úgy a nagyszüleit, mint korábban, nem játszik annyit az unokatesóival, nem vigyáz rá annyit a keresztmamája.
Vita nélkül elhiszem, hogy minden ilyen szitu okkal alakult úgy, ahogy. Vita nélkül elfogadom, hogy a felek mindent megpróbáltak, és mégsem lehetett máshogy, mint összeveszősen, sértődősen, távolodón. És hogy ez az ő dolguk. Nem is vájkálok ebben, aligha lehet egy csapásra megoldani mindent, csak mert én most írok erről. Csak olyan jó lenne máshogy. Nem megoldást kínálok (persze, a zsebemben a kő, mi?), csak álmodozom.
Szüleink, nagyszüleink is világra hozták a gyerekeiket, és higgyük el, volt bőven gyereknevelési, életviteli problémájuk nekik is. Hogy mást ne mondjak, Nagymamám elsőszülöttje alig élt túl egy háborús lövöldözést: a mózeskosarát, amibe bent feküdt a pici, rendesen átlyuggatta a puskagolyó. Hétköznapi gondok közé tartozott az 50-es évek túlélése, és a van-e mit enni adni a gyerekeknek kérdés megoldása. És sorolhatnám, azt, ami ma már történelem. Lehet ezekből a sztorikból tanulni valamit? Lehet azoktól az emberektől tanulni valamit, akik ezeket megélték?
Szerintem igen. Akkor is, ha 30-40-50 és akárhány évesen már idegesítő a nevelés, tanítás célpontjának lenni, kellemetlen a gyerekstátusz, ha fura, hogy még mindig okítani akarnak, ha nem érezzük úgy, hogy szükségünk van újabb tanmesére a borzasztóan nehéz életről, ami a múltban volt, bezzeg nekünk manapság minden milyen nagyon szuper, és nem is tudjuk jó dolgunkban, mi bajunk. Nem szeretjük ezt hallani, nem értjük, miért kell ezt mondani mindig, de sok pénzt feltennék rá, hogy nem leszünk mások mi sem, mikor dédik leszünk.
A Nagyim, bár már itt fáj, ott fáj, és fekszik is sokat napközben, azért elsőként pattan fel és szalad (szó szerint), ha a legkisebb dédunokája felnyekken a babakocsiban, és kapja ki őt. Nemrég úgy sietett be a szobába, karjában az akkor 3 hónapossal, hogy azt lestem, melyiküket kapjam el, ha esnek.
Ez a Nagyim legutóbb 90 éves volt. 3 gyereke, 6 unokája, 12 dédunokája, vejek, menyek, más rokonok, barátok köszöntötték őt nagy szeretettel. Emlékszem arra, mikor az ő édesapja volt 80 éves, én meg a legkisebb voltam a családban (kb. 4 éves), akkor is volt nagy buli!
Nekem ilyen család adatott, hálás vagyok érte a sorsnak. De nem a számok nagysága a lényeg, hanem az emberek, akik előttünk, mellettünk, velünk haladnak át az életen. Fene patetikus megfogalmazás, de ez jött őszintén.
Nekem nagyon fura, ha valaki ettől tudatosan megfosztja a gyerekét, például mert olyan sérelem éri, hogy így kell döntenie. A legtöbb történet azonban nem önző döntésről szól: tényleg értem, hogy legtöbbször nem viccből alakul így az élet. Az ember leginkább azért megy a világ másik végére, mert ott várja a boldogság, vagy az egyszerű napi boldogulás, a munka. És ilyenkor viszi magával kis családját, a nagyobb meg hátra és messze marad. Valaki meg menekül, mert ami neki adatott család néven, hát az minden, csak ezzel a szóval nem illethető. Szomorú.
Ebben az esetben marad a vigaszág, ami nagyon is klassz megoldás lehet: (jelzem, filmekből, könyvekből lopom az ideát) család az is, amikor az ember olyan barátokra talál, akik jóban-rosszban mellette állnak, akik támogatják, segítik. Mázlista dolog ilyennel bírni. Komolyan.
Bármely gyerekeinket önmagukért szerető felnőtt ember, rokon, barát, óvónő, bárki, nagyon sokat adhat a gyerekeinknek. Tanít, példát mutat. A gyerekeink meg látják, hogy nem csak anya és/vagy apa létezik, másnak az életébe is érdekes belelátni, abból jó példát venni, tanulni.
Konklúzió? Van. Ha végképp nem lehetetlen, legyen valamilyen család mögöttünk, amelybe bevezetjük a gyerekünk, akikre közösen számíthatunk. Lehet, hogy idegesítő, menekülnénk közülük pár óra elteltével, de akkor is.
Mert ne adja az Isten, de ha velünk történik valami, kellenek emberek, akikre számíthatunk! Hogy az utolsó gondolatunk az legyen (ne legyen, de ha mégis): lesz, aki felneveli, szereti, ölelgeti a gyerekünket. Igaz, máshogy ünnepli a karácsonyt, fűzi a cipőfűzőt, fűszerezi a húslevest, de ez akkor már olyan mindegy.
Ha meg nem ekkora drámát képzelegve, akkor csak azért, mert érdemes, mert jó.
Lilacsiga
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
