Tímea fiatalon vállalkozott az első babára, aki a kiírt időpontban nem mutatta jelét, hogy megszületne. Kórházba fektették, majd többször tettek kísérletet a szülésindításra. Két nappal később az oxitocinadag emelése után elfolyt a magzatvíz.

A brutális fájások alatt a baba szívhangja leesett, császármetszésre készültek, ám nem volt szabad műtő. A kismamára ráparancsoltak, hogy tartsa vissza a tolófájásokat. Végül az altatóorvos pofozta fel: „Gratulálok, anyuka, itt a baba!” Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

A párommal elég korán gondoltuk, hogy megértünk egy babára, és 21 évesen teherbe is estem. Mindenáron természetes úton szerettem volna szülni. Eszembe sem jutott, hogy akár máshogy is alakulhat. Hiszen úgy gondoltam, én egészséges vagyok, és a legszebb pillanata lesz életemnek, amikor megszülöm a gyermekemet. 2009. július 25-re voltam kiírva, de csak nem akart kibújni a kislányunk, így augusztus 3-án befektettek, mondván, hogy másnap meg is indítják a szülést. 4-én reggel pontban 7-kor oxitocin bekötve, és én vártam a csodát. Kétperces fájások rögtön, majd 10-kor szóltak, hogy menjek el pisilni, utána megvizsgálnak. Vizsgálat, de nem tágultam még semmit, így leküldtek a terhespatológiára a szobámba, hogy majd jövök ma még.

Másnap sem történt semmi, viziten még azt is megemlítették, hogy miért siettetem a dolgot, hiszem nem volt ott senki gyertyát tartani, mikor a baba fogant, úgyhogy nem tudhatjuk a pontos időpontot.  Így 6-án reggel ismét oxitocin, de most 4-szer emelték a dózist, így mikor kiküldtek pisilni 10-kor, utána el is folyt a magzatvíz. Ekkor már olyan erős fájásaim voltak, hogy alig álltam a lábamon, hívtam apát, hogy szülünk, aki 10 perc alatt bent volt, együtt érkezve az épp megérdemelt szabadságát töltő dokimmal (aki ennek ellenére végig velem volt). Egész végig nem kelhettem fel, ment az oxitocin meg a ctg.

Egyszer odajött egy szülésznő, hogy feküdjek az oldalamra, mert el fogok zsibbadni. Gondoltam magamban, hogy lehet a folyamatosan 2 percenként jövő és 40 másodpercig tartó eszement erősségű fájások közepette biztos marhára észrevenném, meg zavarna a dolog, de én oldalra fordultam, mint a jó gyerekek az iskolában. Jött is a következő fájás, ami ha lehet még 100-szor erősebb volt, és a baba szívhangja leesett 50-re (láttam, mert a gép felé fordultam). Rendes hang nem jött ki a számon az ijedségtől meg a fájdalomtól, ezért ordítottam egyet. Mindenki beszaladt, mert eddig egy hangom sem volt, és ordítottak, hogy azonnal forduljak vissza, és mostantól így is maradok! Mintha én erősködtem volna a fordulásért... Aztán mikor már tényleg azon gondolkodtam, hogy szólnom kéne, hogy azt hiszem, nyomnom kell, akkor megvizsgált a dokim, aki 13.40-kor kérdezte, hogy akarok-e 14.00 előtt kisbabát? Hát hogy a viharba ne akarnék!

Akkor ha jön a fájás, nyomjunk. Nyomtam én, mintha az életem múlna rajta. Jöttek a fájások, és csak nyomtam és nyomtam. Egyszer csak kinyitottam a szemem, rápillantottam az órára és láttam, hogy már 14.35. De hol a beígért babám?! Mindenki szaladgált, a dokim telefonált a főorvos után. A főorvos épp ebédel, szóval addig nyomjunk. Pedig a baba szívhangja már nem volt túl jó. A szülésznő két kézzel próbálta bennem forgatni a babócámat a jó irányba, a dokim a hasamat nyomta könyökkel, miközben én próbáltam nyomni. 15.00-kor megjelent az istenként várt főorvos, aki a fájás közben megvizsgált, és mondta: anyuka, nagyon erősen tud nyomni, de ebből nem lesz kisbaba (utóbb kiderült, hogy relatív téraránytalanság miatt).

Köszönöm szépen, de ha ez még nem lett volna elég rossz hír, kiderült, hogy nincs szabad műtő, ezért beadtak az infúzióba valamit, ami 6 percig tartott, és addig nem éreztem fájást, ezalatt katéter be, apukát kiküldték, én szerintem aludtam, vagy nem tudom, aztán a liftben egyszer csak megjöttek a fájások újra, és szólt a szülésznő, hogy most már tartsam vissza őket. Ha a szülés fáj, akkor ez a legbrutálisabb dolog, amit valaha éreztem. Inkább 48 óra vajúdás, mint egy tolófájás visszatartása. A műtőben, mivel a baba már a szülőcsatornában volt, így fekvő helyzetben próbálták meg beadni a gerincérzéstelenítést. Az altatóorvos mondta, hogy szóljak, mikor jön a fájás, akkor nem szúr. A 4. próbálkozásánál mondtam, hogy JÖN! Azt mondta, mindegy, most már levegőt se vegyek, mert bent van. Aztán jött a műtét, amiből csak arra emlékszem, hogy az altatóorvos azt mondogatja: pedig érzem a pulzusát. Gondoltam magamban, csak nem halhatok meg, ha egyszer ennyi orvos vesz körül. És egyfolytában élesztgettek, pofozgattak, hogy vegyek mély levegőt. Egyszer csak hallom, hogy a szívmonitor pittyegése olyannyira lelassult, hogy az félelmetes, erre kinyitottam a szemem, és levegő után kapkodtam, mikor mondta az orvos, hogy látja, már tudom, mikor kell mély levegőt venni. A gyerekemből épp annyit láttam, mikor vitték el, a lába lógott, ezt is csak azért, mert az altatóorvos felpofozott, hogy gratulálok anyuka, nézzen ide, itt a baba. De a lényeg, hogy teljesen egészségesen 3850 grammal és 52 cm-rel megszületett az én kis győzelmem: Viktória.

Tímea