A táncterápiával való kapcsolatom lassan egy évtizedre nyúlik vissza, a meddőség témájával csak pár éve találkoztam, és nem sokkal ezután fogalmazódott meg bennem a gondolat, mennyire fontos és hasznos lenne ezt a két területet összehozni.

Pszichoterapeutaként a szakvizsga előtt kötelező önismereti céllal pszichoterápiára járnunk – én egyéni, beszélgetős terápiára mentem el, ami rengeteget használt, ugyanakkor egy ponton a terapeutám is és én is érezni kezdtük, hogy bizonyos problémákról akármennyit beszélhetünk, azok érdemben nem változnak. Ő volt az, aki ekkor elküldött egy mozgás- és táncterápiás csoportra, én pedig engedelmesen elmentem – de csak azért, mert bíztam benne és az ítéletében, és úgy gondoltam, biztos tudja, mit beszél.

Úgy gondolom, ez nagy bátorságot és nyitottságot kíván az embertől: eleve a csoportos terápiáktól idegenkedtem, és akkor ott van még a mozgásterápiának ez a furcsa, nehezen megfogalmazható szavak nélküli része. Nehezen is rázódtam bele, de aztán az első alkalmak után valami megváltozott: ráéreztem, hogy a szavak, amelyeknek amúgy mestere vagyok, sok esetben inkább hátráltatnak, míg a mozgás révén új állapotokat, érzéseket, kapcsolódási lehetőségeket találok. Rengeteget kaptam ettől a csoporttól – 250 órás volt, azaz több mint két éven keresztül találkoztunk kéthetente. Ezalatt átdolgoztam anyámmal és saját nőiességemmel való konfliktusaimat, gyakorlatilag anélkül, hogy akár egy szót is ejtettem volna róluk, és megtapasztaltam, milyen szabadon, szégyen vagy eltervezettség nélkül mozogni és kapcsolatokat teremteni. A saját testemhez való viszonyom is megváltozott: bár előtte sem volt testképzavarom, azóta mégis máshogy gondolkodom a testemről. Illetve nem is „gondolkodom” róla, mert már nem tudok kívülről tekinteni rá: én magam vagyok az.

A meddőséggel, mint problémakörrel egyre gyakrabban találkoztam az utóbbi években mind a munkám során, mind baráti körben: mesterséges megtermékenyítésre járó nők jelentkeztek hozzánk pszichoterápiára, és közben két barátnőmnek is lombik útján született összesen három, nagyon cuki babája. Ahogy egyre jobban odafigyeltem ezekre a nőkre, és beleástam magam a téma szakirodalmába is, elképesztő szakadékot fedeztem fel az elmélet és a gyakorlat között. A szakirodalom szerint ugyanis a meddőség (vagyis a diagnózis, a kivizsgálás és a kezelések) okozta stressz már önmagában rontja a fogamzás esélyét, a pszichoterápiák pedig javítják azt. Különösen érdekes volt számomra, hogy a tudományos vizsgálatok szerint nem elsősorban az egyéni beszélgetés a hatásos, sokkal hatékonyabbak voltak azok a módszerek, amelyek csoportban történtek és amelyek valamilyen testi aspektust is hordoztak.

Ez nem is annyira meglepő, hiszen a csoportterápiában az ember megismerheti mások szempontjait, és olyanokkal oszthatja meg érzéseit, élményeit, akik értik, min megy keresztül, mert ők is hasonló cipőben járnak. A teherbe esési nehézségekkel küzdő nők gyakran találják szembe magukat olyan érzésekkel, ami számukra is meglepő és nehezen megosztható. Ilyen a havonta megélt gyász érzése – hiszen minden hónapban elveszítünk egy képzeletbeli kisbabát, aki éppen akkor foganhatott volna meg. Ilyen a harag, ami néha a sors, a párunk, a családunk, sokszor az orvosok és az egészségügy, máskor épp saját magunk ellen irányul, nem beszélve arról, amikor a terhes nőkre leszünk dühösek. Esetleg szégyelljük magunkat vagy bűntudatunk van, amiért nem tudunk megfelelni az elvárt női szerepnek – miközben a csapból is az folyik, hogy pozitívnak kell maradni, nem szabad elveszíteni a reményt, de közben rágörcsölni sem szabad.

A teherbe eséshez ráadásul nem árt „jóban lenni” a testünkkel, az egyébként igen hatásos meddőségi kivizsgálások és kezelések pedig éppenséggel nem ebbe az irányba hatnak. Az ilyen nehézségekkel küzdő nők gyakran máshogy tekintenek saját testükre: érzelmileg eltávolodnak tőle, elutasítják azt. A diagnosztikus módszerek és kezelések megváltoztatják a testünkhöz való viszonyunkat: pár hónap után hozzászokunk, hogy legféltettebb szerveink vizsgálatra váró munkadarabok. Orvosunk hozzáállása is sokat számít ezen a téren, ami további nehézségekhez is vezethet: munkám során nagyon szomorú történeteket hallottam betegeiket rosszul megválasztott szavakkal akár tudtukon kívül megalázó orvosokról, de sok olyan esetet is láttam, amikor a jobb szakembert egy rosszabbra cserélte le a pár, mert utóbbi kedvesebb volt. Ezek nehéz választások, és csak remélhetjük, hogy végül a megfelelő kezekbe kerülünk és egy (vagy több) babával térhetünk haza. A hosszú várakozások, vizsgálatok, kezelések során azonban eközben elveszhet a testünk és a személyiségünk közötti egység, elfelejthetjük azt az érzést, hogy testünk mi magunk vagyunk.

Táncterápiás csoportokat 2014 tavasza óta tartok kifejezetten teherbe esési nehézségekkel küzdő nőknek. Eleinte egy napos workshopokat, demonstrációkat tartottunk terapeuta társammal, azonban tapasztalatból tudjuk, mennyivel többet képes adni egy rendszeresen találkozó, zárt csoport a tagoknak, ezért idén ősszel egy 50 órás (13 alkalmas) csoportfolyamatot is elindítottunk. Szeretem a táncterápiában, hogy nehéz, olykor negatív érzéseket is be lehet vinni, át lehet dolgozni, és néha meglepő erőtartalékokra, készségekre lelhet magában az ember – csoportvezetőként is nagyon jó élmény ezeket végigkísérni.

Polgár Patricia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?