Annának nem volt forgatókönyve, előre elkészített szülési terve, csak abban volt biztos, hogy fog kérni valamilyen fájdalomcsillapítást. A baba először nem sírt, hanem egy nagy buborék jelent meg a szájánál - ennek elpukkanása volt a hang, amire Anna egész életében emlékezni fog. Te is megosztanád szüléstörténetedet? Küldd el a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

Soha nem voltam egy tervező típus, hagytam, hogy az életem a saját medrében folyjon, ha dönteni kellett döntöttem. Nem ésszel, hanem hallgattam a megérzésemre, a belső sugallatra. Így még azt sem beszéltem meg az orvosommal, hogy hogyan is lesz a szülés, abban biztos voltam, hogy fájdalomcsillapítás nélkül nem fogom bírni, így a természetes út kizárva. Nem mondom, hogy nem olvasgattam interneten, és itt a Bezzegen is a szülésekről, de el akartam kerülni, hogy forgatókönyvszerűen menjen minden. Az orvosomnak és a szülésznőnek úgyis lesz forgatókönyve, nekem csak követnem kell őket, úgy, ahogy jónak látom. De kezdjük az elején.

Két évvel ezelőtt jöttem össze a férjemmel, két hét után tudtuk, hogy nekünk legalább 30-40 évet kell együtt töltenünk, két hónap után költöztem hozzá. Aztán az első évfordulónkat követően kiderült: valamit bizony elszámoltunk, és a szerelmünknek immáron gyümölcse is lesz hamarosan. Nem volt kérdés, hogy megtartsuk-e – lévén akkor még nem voltunk házasok, és azért mégiscsak egy év az egy év, és persze mi is megkaptuk, hogy elsietjük. A terhességem gondtalan volt, leszámítva a 17. hétig tartó minden reggeli hányást, és a 9. hónapra jellemző „Én már semmit sem tudok csinálni, akkora vagyok mint egy ház!” érzést.

Eljött a kiírás napja – 2011. február 14. –, de Máté semmi jelét nem mutatta, hogy elő akarna bújni. Mivel betöltöttem a 40. hetet, így az orvoson előirányozta, hogy minden nap jelenjek meg a kórházban CTG-re, és ultrahangot is csinál. 15-én már kezdett nyílni a méhszáj, de a kórházból még mindig úgy mentünk haza, hogy ma sem lesz semmi. A délutánt még vásárlással töltöttük, szükség volt még egy-két dologra a gyerekszobához. Annyira megéheztünk, mire hazaértük, hogy nem adtuk alább a jó zsíros kenyérnél lilahagymával. Ha a védőnőm tudná, hogy miket ettem én terhesség alatt! Estére azonban furcsa görcseim lettek, először a hagyma által keltett szelekre gondoltam – látszik, hogy ez volt az első terhességem! Éjszaka aztán kicsit erősödtek a görcsök, de nagyon rendszertelenek voltak. Annyira azért erősek voltak, hogy aludni nem igazán tudtam.

16-án reggel irány ismét a kórház – ami 40 km-re van tőlünk. Orvosnak mondtam, hogy mit éreztem, megvizsgált, egyelőre még nem nyílt ki a méhszáj. Átküldött CTG-re, az eredménnyel a kezemben mentem vissza hozzá. Megnézte, közölte, hogy a fájásokat nem látja rajta, így menjünk haza, vegyek egy forró fürdőt, élhetünk egy kis házaséletet – kacsintás a férjemre –, és akkor este már jöhetünk is szülni.

Indultunk haza. Talán 10 perc lehetett még hátra az útból, amikor az órát figyelve láttam, hogy kezdenek szabályosak lenni a fájások, 5-6-7 percesek. Muszáj volt azonban még hazamenni, mert a férjemnek a jogosítványáért be kellett mennie az okmányirodába. Engem hazavitt, majd elment ügyeket intézni. Amikor visszatért, közöltem vele, hogy itt bizony menni kell, a fájások szabályos 5 percenként jönnek, 40 km az út, körülbelül 1 óra, mire beérünk a kórházba. Az út szenvedés volt, sehogy sem volt jó az autóban, és mivel reggel óta nem is ettem, és az éjszaka sem aludtam, kezdtem kimerülni, amit a lábam remegése is jelzett minden fájás után.

Pontban 15.00-kor csengettünk be a szülészetre. Szülésznő ajtót nyit, kérdezi mi újság, mondom 5 perces fájásaim vannak, azt hiszem, szülni fogok. Valamiért rögtön tudta, hogy első szülés, mosolyogva be is hívott minket. Minden kényelmetlenség ellenére nem izgultam, tudtam, jó kezekben vagyok, és az orvosomat is hívták, miután csináltak CTG-t, és meg is vizsgáltak. A CTG-n már látszottak a „kis” fájások a szülészgyakornok szavaival élve, és kétujjnyira voltam nyitva. Ezután következett a legkellemetlenebb rész, az adatok felvétele. Jó félórába telt, mire minden papírt kitöltöttünk, én betámasztottam magam állva a fal és egy szekrény által képzett sarokba. Így legalább nem fájt annyira. Szerencsére éppen felszabadult a legnagyobb szülőszoba káddal, kötéllel, labdával, így oda mehettünk be a borotválás-beöntés után. Mivel a magzatvíz még nem folyt el, így igénybe vehettem a kádat, amire rögtön le is csaptam, és élveztem a rám zúduló meleg vizet.

Közben a páromat elküldték, hogy vegyen magának enni, és nekem is hozhat szőlőcukrot. 10 perc után kiszállítottak a kádból, hogy megnézzék, hogy van Máté, CTG-re tettek. Szerencsére minden rendben volt, annak ellenére, hogy a levegőt ritkán tudtam a legmegfelelőbben venni. Tipegtem vissza a kádhoz, amikor melegséget éreztem a lábamon. Mosolyogva közöltem, hogy folyik a magzatvíz – ez történt 17 óra körül. Annyira örültem neki, mintha már a gyerek fejét láttam volna. Gyorsan visszafektettek az ágyra, vizsgálat – fájás közben, nagyon fájt. Természetesen a fájások is erősödtek, már nagyon vágytam az érzéstelenítésre, de mivel a vérleletem régebbi volt még decemberből, először arra vártak. Közben az orvosom utasítására bekötötték az oxitocint, ami persze még nagyobbat dobott a fájások erősségén. Talán 19 óra lehetett, amikor végre bekötötték az epidurált, bár az első adag nem hatott, a második már jó volt. Itt volt a másik kellemetlen élmény: szóltam az anesztesnek, hogy várjunk már ugyan még egy fájást, mert közben nem fogok tudni nyugton maradni. A válasza: maga tudja, magának fog még fájni.

20 óra után nem sokkal megérkezett az orvosom, sikerült egy szép zöld hányással fogadni. A legviccesebb, hogy tudtam, a férjem nem szereti sem hallani, sem látni a hányást – a terhességem elején is kirohant a házból, amikor én éppen a rókát kergettem –, és én rögtön szóltam neki, amikor éreztem, hogy baj van, hogy menjen ki, meg nem kell visszajönnie. Persze maradt, és nem zavarta, de a szülésznő is mosolygott az eseten, hogy mennyire figyelek a leendő apára is. Orvos megérkezett, megvizsgált, feljebb csavartatta az oxitocint, és közölte, hogy 11 körül baba lesz. Én pedig mondtam neki, addig nem bírom ki, mert remegek, nincs erőm, néha dühből tudtam már csak rendesen lélegezni.

Fél óra múlva éreztem, hogy a fájások kezdenek megváltozni, ugrasztottam hát a férjemet, hogy szóljon az orvosnak, mert úgy érzem, jönnek a tolófájások. Megvizsgált, még csak 4 ujjnyira voltam nyitva, ne nyomjak még, várni kell. Szépen elhelyezkedett a kád szélére az ággyal szemben a szülésznővel, összedörzsiztek, és vártak. 10 perc múlva szóltam, hogy nekem már most tényleg nyomnom kellene, nem bírom már. Újra megvizsgált az orvos, aztán bólintott lehet tolni, ha jön a fájás. Visszatelepedett a kád szélére, onnan irányított. Férjem a kezemet fogta, én pedig fájásonként kettőt-hármat nyomtam. Csak akkor álltak fel, amikor már látszott a feje a kicsi fiúnak. Próbálták védeni a gátat, éreztem, hogy a szülészgyakornok masszíroz, de a végén vágni kellett egy kicsit a gátamon.

Azt hiszem, nagyon kikészültem, így az utolsó fájásnál, amikor nyomtam, az orvos a hasamnál térdelt az ágyon, és kicsit rásegített a könyökével, és végül közös erővel megszületett Máté 21.24-kor, 3100 grammal és 53 centivel. A nyakán volt a köldökzsinór, de a férjem mesélte, hogy azonnal lekapta róla a szülésznő. Emlékszem, ahogy felemelték, megmutatták, nézett rám, és először nem akart sírni. Majd megjelent egy nagy buborék a szájánál, és ahogy kipukkant, jött a hang, ami rögtön az emlékezetembe égett. Apa elkísérte a vizsgálatra, mosdatásra, míg én megszültem a méhlepényt (nem emlékszem rá) és szépen összevarrt az orvosom. Kis pólyában érkezett vissza, de először nem tudtam megfogni, annyira remegtem. Aztán persze erőt gyűjtöttem, és többet már el sem engedtem. Utoljára még elnézést kértem azért, hogy hangos voltam – bár mindenki állította, hogy ez nem így volt, és nem voltam hisztis sem.

Nem bántam, hogy nem egyeztettem pontról pontra minden lépést az orvossal, tudtam, hogy jó kezekben leszek, hogy ez természetes, ez a szülés, és végig kell csinálni, vagy így vagy úgy, de úgyis meg fog születni a fiunk. Másnap már mosolyogva meséltem annak, aki éppen hívott, hogy fájt, nagyon, de jöhet a következő, mert életemben nem voltam még ennyire boldog!

 

Szép szülést mindenkinek!

 

Anna