Madame terhessége alatt szándékosan nem kérdezte meg az orvost a baba neméről. Úgy érezte, kisfiú lesz. Kislánya viszont állította, hogy lányt vár. A szülésnél a kitolási szak nagyon hamar eljött, a fej és a vállak könnyen kicsúsztak, ám a mellkas kibújásának másodpercei óráknak tűntek, a kismama magában kiáltotta: „Húzd már ki, légy szíves!” A baba végül 3150 grammal születik meg. „A kislányának volt igaza” – mondja az orvos. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre.

Két negatív terhességi teszt után a vérzéskimaradást a két hónapja felfedezett hypothyreosisomra fogva eljutok végre az évenkénti munkaalkalmassági vizsgálatokon belül a nőgyógyászomhoz. Nem talál semmi rendelleneset, terhességet. Másnap ambivalens érzésekkel telve szorongatom az uh képet, 10 hetes terhesség, újabb augusztusi gyermekem lesz. Babonából csak a 12. héten közlöm a munkahelyemen, a családban valamivel később.

Gyorsan, panaszmentesen telnek a hetek. Az uh-okon szigorúan elfordulok, amikor a magzat nemét felfedő területre érünk, az a fontos, hogy egészséges legyen, és megfelelően fejlődjön. Utóbbira nem fordítanék nagy figyelmet, ha nem kapnám meg havonta többször is a csodálkozó kérdést még a kollégáimtól is, hogy még csak ekkora a hasad? És igen, bevallom, elérkezik az a pont amikor, gyermeket növesztek nem hasat, a válaszom. A nemre vonatkozó kérdésekre a Kinder surprise is elhangzik. Az egyszerű még nem tudom, pedig kiborítja a névre kérdezőket. Az utolsó hónapban kezdem elhinni, hogy nem lesz semmi gond, bár egy kis félsz nem akar kiköltözni a fejemből. A császárral befejeződő szülés rémképe kezd halványulni.

Az utolsó hetekben már saját magamat is nehezen viselem el. Csütörtökön ébredéskor furcsát érzek az alhasam tájékáról, nem fáj, inkább feszül, hol erősebben, hol gyengébben. Jé, jóslófájások, az eddigi terhességeim alatt ilyen nem volt. Délután elmegyek az aktuális orvosi vizsgálatra. Az eddigi teljesen zárt méhszáj jelenleg szűken egyujjnyira ki van nyílva. Remek, közlöm a doktorral, akkor egy héten belül szülök, miként a többi gyermekemnél is történt. A jóslófájások teljesen elmúlnak estére.

Másnap az ultrahangon minden rendben. Hazaérve előkeresem az utónév könyvet. Fiúnévvel jól állunk, a kezdetek óta fiúnak érzem születendő gyermekem. Eddig 4-ből négyszer „megéreztem” a terhesség alatt a gyermek nemét, remélem, most is így van. Bár kisebbik lányom az NST alatt bizonygatta a szülésznőmnek, hogy lánybaba lesz a testvére. Nehezen, de választok a lánynevekből is kettőt.

Estére érkezik egy kettős front, eső nincs, csak a villámok szabdalják az eget. Nehezen sikerül elaludnom. Szombat reggel szokás szerint 8 órakor ébredünk. Reggelit készítek, a gyerekek mesét néznek, majd 10 órakor a lányokkal elindulok a boltba. Itt ér először az ismerős, halvány érzés. Gondolatban átírom a bevásárló listát egy gyorsan elkészíthető ebédre. Míg keresem a hozzávalókat, újabb fájás érkezik. A következő a sorban állva ér, már ráhajolok a bevásárlókocsira. Haladjon már ez a sor, topogok egy helyben. Gyorsan hazarobogunk, felteszem a vizet a tésztának. Elkezdem az előre megírt lista szerint összeszedni a hiányzó holmikat a táskámba. Párom kérdő tekintetére közlöm, hogy valószínűleg hamarosan indulok a szülészetre. Veszek egy meleg zuhanyt, hátha leállítja a fájásokat, de nem, erősödnek. Fazonigazítás után kiszállok a kádból. Arcomat nézve Zs. kérdezi, szóljon-e a szülésznőmnek. Csak bólintok, majd elmegyek leszűrni a tésztát. Gyermekeim kérdéseire már csak morgok, minden, mindenki idegesít. Lassan indulok, elismétlem sokadszor:

- A lányokat ebéd utána húgodékhoz viszed, a ruhájukat ne felejtsd. A fiúkra nagyon vigyázz, stb. stb.

Mindenkit ezerszer végigcuppogok, mintha nem is négy napra, hanem hetekre búcsúznék. Megszólal a telefonom, szülésznőm érdeklődik, merre járok. Lent vár a házuk előtt, ami tőlünk kb. 50 méterre van a kórház irányában. Most indultam, mondom. Kettő perc múlva oda is érek, kifaggat. Rendszertelenek, rövidek még a fájásaim, tájékoztatom. Elárulom, hogy azért indultam ilyen korán, mert rettegek egy esetleges otthon, vagy mentőben szüléstől, hiszen emlékezhet, egyik szülésem sem tartott az első fájástól az utolsóig három és fél óránál tovább. Megtesszük a 10 perces utat a kórházig. Minden papíromat előre kitöltöttem, kiveszem őket az öltözőszekrényemből. Gyors vizsgálat, négy centis tágulásnál tartok. A kérdésre, hogy kérek-e beöntést, igent mondok. Eddig mindig gyorsítóként hatott.

Ezen túljutva elmegyek zuhanyozni, érezhetően jobban és gyakrabban fáj, bár még mindig messze érzem magam az igazi fájdalmaktól. A meleg víz jólesik, de nem élvezhetem túlságosan sokáig, mert megérkezik a doktorom. Irány a szülőágy, ctg feltesz, fájás alatt burokrepesztés. Hozom a szokásos formám, meconiumos a magzatvíz. Az eddigieknél erősebb összehúzódások jönnek. Felkelhetnék, de nem szeretnék, jólesik az oldalamon feküdni. Hat összehúzódás után megjegyzem, hogy sokkal fájdalmasabbnak tűntek az emlékeimben. Igyekszem teljesen ellazítani minden porcikám. Még két fájás és jelzem, ezek már érezhetőek, mondhatni kemények, amint azt a fájásgörbe is mutatja. Már koncentrálnom kell a lazulás érdekében, arcom, szám ellazítása után terjesztem ki az egész testemre a kocsonyát. Amikor ez a szó az eszembe jut, bármennyire is fáj, muszáj mosolyognom. Eddig szüléseim alatt csak úgy, egyszerűen lazultam, most már kocsonyára gondolok. (Köszönet FT-nek a vidám pillanatért).

Társalgunk a szülésznővel, ebből később nem sok mindent tudnék felidézni. Ami megragad, hogy megjegyzi, milyen jól viselem. Ha tudná, miket szitkozódom közben magamban, nem ezt mondaná. Elérkezik a pont, amikor a fájdalom messze túlszárnyalja az emlékeket. Már kényelmetlen minden, hanyatt fordulok. Úgy érzem, a beöntés után korán jöhettem ki a vécéről. Jelzem szándékom, hogy én most akkor mennék vissza. Jó, majd ha az orvos megvizsgál, és még közel sem vagyok a tűnőfélben levő méhszájhoz, akkor mehetek. De addig sehova, hangzik a felelet. Végszóra megjelenik a doktor. A következő fájásnál megvizsgál. Lehet szólni a csecsemősnek. A következő fájásra lehet nyomni.

Á, itt valami tévedés lesz, gondolom. Én még nem szülhetek, még nem vagyok rá felkészülve, még vajúdni akarok, egyébként is csináljuk vissza az egészet. De már sodor is magával a következő fájás, nincs visszaút. Szem becsuk, levegő benntart és hosszan nyomni. Érzem, ahogy halad előre a fej. Gyors levegőcsere és nyomás tovább. Hihetetlenül feszül, mintha szét akarna szakadni minden odalent, amikor a koponyája a legnagyobb kerületével rögzül a kimenetben, és ekkor elfogy ez a fájás. A szétszakadok érzet, és egy gyenge alapfájás marad, az egyik lábamat le is kell tennem, ahogy átsugárzik belé. Legyek kedves, húzzam fel, ne tolja el a szülésznőt, kéri az orvos. Rendben, tudom, de most nem fog menni, válaszolom. Már érkezik is a következő fájáshullám, amivel együtt emelem is fel az emlegetett végtagot. Hirtelen megkönnyebbülés, amikor kigördül a fej. A mellső váll kifejtését, majd a hátsóét is érzem. Ezután a másodpercek órákká válnak, a mellkas nehezen akar kibújni. Húzd már ki, légy szíves, húzd – szerencsére csak magamban kiáltom.

Végre kicsusszan a test, minden fájdalom elszáll ebben a pillanatban, 12 óra 15 perc a szülés ideje, hallom. Feltámaszkodom, hogy lássam. A kislányának igaza lett, hangzik az orvostól, kislánya született. A köldökzsinór elvágása után mellkasomra fektetik kicsiny, ráncos homlokú mazsolám, majd elviszik ellátni. Lányom van, még egy lányom, hitetlenkedek még akkor is, amikor megszületik a lepény. A nevét kérdezik. Gyorsan rávágom, majd néhány pillanat múlva döbbenek rá, hogy mennyire hülye vagyok, ez a most már középső lányom neve. Elmondom a jó nevet, doktorom a megszerzett adatokkal menne kitölteni a papírokat, amikor utána szólók, a második keresztnevét elfelejtettem mondani. Kicsit szétestem, nehezen jut eszembe melyik nevet választottam még. Most érzem, hogy jó lenne Zs. jelenléte is a szülőszobán. Az első szülésnél ott volt, akkor fogadtam meg, hogy először és utoljára jött be velem szüléshez.

Kapok egy oxitocinos infúziót az ötödik szülés örömére, nehogy véletlenül is atóniázzak, hiába bizonygatom, hogy nem vagyok olyan típus. A feltárás következik, sérülésem nincs, a rutinszerű műszeres betapintást sem kerülhetem el. Végre ismét kezembe kapom Emíliám az ő 3150 gr-jával, 51 cm-ével.

Madame