Sajnos a szülésem története nem a születés napjától kezdődött. Nagyon vártam az első NST-t, de a dolgok nem úgy sültek el, ahogy szerettem volna. Nem volt jó az első eredmény. Majd a második sem. Feküdhettem én háton, oldalt, akár tótágast is állhattam volna, nem akart mozogni annyira, mint ahogy kellett volna. Mikor az orvos kimondta, hogy akkor nyomás a kórházba, nagyon megijedtem, hiszen nem erre számítottam aznap. Ráadásul akkor jött volna a védőnő is. A pici szobája ki volt takarítva, meg volt ágyazva, hogy a védőnő ne tudjon semmi kivetni valót találni benne. De a dolog elmaradt, én pedig utazhattam a kórházba összeszorult gyomorral.

Fél napot feküdtem a vajúdóban, rákötve az NST gépre. Mivel az akkori eredmények sem voltak kielégítőek, maradnom kellett. Eleinte optimista voltam, azt hittem, hogy maximum 5-6 nap; de végül egy hónap lett belőle. Az eleje pokoli volt. Minden követ megmozgattam, hogy hazamehessek – de előbb-utóbb az ember beletörődik, lenyugszik, és várja, mi sül ki ebből a dologból. Utólag rájöttem, hogy így volt a legjobb, hiszen rosszabb is lehetett volna.

Mindennap ultrahangra és NST-re kellett járnom, ahol hol jó volt, hol nem az eredmény. Végül a 38. héten, július 5-én, egy különösen rossz eredmény után a doktornő úgy döntött, hogy megnézi a magzatvizet. Szerencsére, mivel kiderült, hogy az mekóniumos volt. Aznap kénytelen voltam tudatosítani magamban, hogy igenis ma anya leszek, nincs mese, ezt már nem lehet visszacsinálni.

11:40-kor rám kötötték az oxitocint, majd 19:10-kor megszületett a fiam, Levente. Jöhetett volna a hatalmas megkönnyebbülés és a sírás, de helyette vérfagyasztó csendet kaptam. Nem sírt fel. Egy másodpercre láthattam, és utána máris elrohantak vele. Láttam édesanyám és a szülésznő arcán is, hogy nagy a baj, de nem akartam felfogni. Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet, hiszen annyira vigyáztam a terhességem alatt.

Egész éjjel alig aludtam valamit. Másnap lementem hozzá az intenzívre. Borzasztó volt úgy látni. Annyira pici, és törékeny lélek – majd’ megszakadt a szívem. Az orvos elmondta, hogy újra kellett éleszteni, mert nem élt, amikor megszültem. 11 órán át lélegeztették géppel, majd a tüdőérlelő beadása után kezdett javulni az állapota. Streptococcus fertőzést kapott el bennem, és megtudtam, hogyha még egy napot bennem marad a pici, akkor meghalt volna. Az első antibiotikum nem vált be, nagyon rosszul reagált rá, de a második fajta már rendben volt. Infúzióra kötötték, és csak háromóránként mehettem le hozzá. De mindig lementem. Alig bírtam menni a sebemtől, fáradt voltam, de mindig ott álltam mellette és simogattam. Hittem benne, hogy ez is sokat számít neki, és érzi, hogy mellette vagyok.

Ahogy ő, én is sokat szenvedtem ez alatt az idő alatt – azt hiszem, megtört bennem akkor valami, amikor újabb branült tettek bele a fejecskéjébe. Kint ültem a folyosón és folyt a könnyem, mert nem tudtam rajta segíteni. Hiába fogtam be a fülem, a lelkem érezte, hogy a fiamnak fáj... Borzasztó volt.

Végül 9-én feltették a koraszülöttre, mivel már kielégítő volt az állapota. Mikor először a karomba vehettem és megszoptathattam, annyira sírtam, hogy az elején csak kínlódtunk.

Napról napra egyre jobban összeszoktunk, egy-két nap után már rutinosan ment a szoptatás is. Tizenegy napig kapta az antibiotikumos kezelést, majd hétfőn, 16-án 2510 grammal kiengedtek minket a kórházból.

Levente nagyon szépen hízik, kerekedik. Ugyan járnunk kell pár ellenőrzésre, de nem bánom, hiszen így nyugszom meg, hogy minden rendben van-e a komplikációk ellenére. Szerencsére eddig jók az eredmények, nem történt károsodás az agyában, és a látásával sincs gond. Úgy gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok; nem csak azért, mert ilyen csodával áldott meg a sors, hanem azért is, mert megtartotta nekem.

Zoi