Miután az első szülésem tragikusan végződött /hét hónapra halott baba/ emiatt a második terhességemet veszélyeztetettnek nyilvánították. Mivel a kritikus egy év pihentetés helyett még fél év sem telt el, máris terhes lettem. Félve mentem vissza, immáron a fogadott orvosomhoz, és vittem a hírt, hogy baj van, doktor úr. Bár nem örült, de azt mondta, majd figyelünk és minden rendben lesz. Érdekes módon innentől kezdve egész terhességem alatt végtelen nyugalomban voltam.

A kezdeti /félidőig/ hányingerektől eltekintve zavartalan terhességem volt. Természetesen a szülés előtt egy héttel már a szülőotthon vendégszeretetét élveztem. Orvosi tanácsra sokat lépcsőztem az utolsó napokban, hátha spontán beindul a szülés. Mivel ez nem történt meg, így a kiírt napon befeküdtem a szülőszobára. Mondanom sem kell, előző este előkészítettek, ami beöntésből és egy gyorsító tablettából állt. Én tudatlan, aztán emiatt szinte egy szemhunyást sem aludtam, attól félve, hogy beindul a szülés, miközben alszom. A naivitás netovábbja.

Reggel aztán a szülőszobán annak rendje módja szerint, a megfelelő csövekkel a karomban vártam a csodát. Tisztán emlékszem a döbbenetemre, amikor a nővérek kedélyesen hétköznapi dolgokról diskuráltak, mintha nem is szülőszobán lennének… Nem is értettem: ezt hogy lehet? Persze nem sokáig agyaltam ezen, mert szinte azonnal 5 perces fájásaim lettek. Az ágyam végében a falon mi mással, egy számlapos órával néztünk farkasszemet. A szülészet előtt járt a 12-es villamos, és bizony a nyolc óra alatt rengetegszer elment…

Sokszor nem tudtam, hogy a pocakom vagy a kifeszített karom fáj-e jobban. Sajnos nem vagyok egy tágulós fajta, mint kiderült, az a fránya 2 ujjnyi, ami még hiányzott, csak nem akart összejönni. No, de semmi sem tart örökké, még a szenvedés sem… Közben mellettem vagy hárman is megszültek. Éppen azon voltam, hogy még egyet nem várok meg, leszállok az ágyról és kimegyek. Étlen-szomjan, néha a kimerültségtől elbóbiskolva, ami nyilván csak egy pillanat volt, de kétségbeestem, hogy mikor lesz itt baba, ha bealszom? Nos, délután négyre azért csak megszületett az én drága kisfiam 3,8 kilósan, épen, egészségesen.

A sors kárpótolt alig egy évvel a tragédiám után. A doki szerint egy Fabulon-reklám született. Kérdezte is, mit ettem én ezzel a bébivel a terhességem alatt, hogy ilyen szép a bőre? Nos, almát almával! Igazi, finom, szabolcsi almát! A szülés után akkoriban nem volt divat, hogy egyből odaadják a babádat /1982./ csak miután szépen lemosták és pólyába rakták, adták mellém pár pillanatra.

Vajúdás közben néha eszembe jutott, ami talán sokunknak: de jó lenne, ha most császárral csak kiemelnék, és nem fájna tovább… A sors aztán gyorsan megmutatta, miből maradtam ki, mivel egy császáros szobába kerültem. Volt alkalmam látni, milyen szenvedésen mennek át azok az anyukák szülés után még… arról nem beszélve, hogy ugye sokakat hosszas vajúdás után császároztak. Ahol én szültem, az Újpesti szülőotthonban, az volt a szokás, hogy nem csak varrtak, hanem kapcsoztak is! Nos, ez /bár állítólag szép a seb tőle/ a legtöbb anyukának elég fájdalmas, konkrétan nem tudsz ráülni sem, és mintha ólomsúly húzná a feneked.

A látogatáskor, amikor is a babákat a helyi tévén mutogatták, érdekes látvány volt, hogy az összes látogató szépen ülve mozizott, addig mi kénytelenek voltunk állni. Nem lévén akkoriban babaszoba, amit én önző módon kicsit sem bántam, a bébiket négyóránként hozták a csecsemősök, nővérkék. Az én kisfiam nagy zabás volt, sokszor mondták - vegye már el anyuka, mert lerágja a karom. Nagyon ügyesen szopizott, ösztönösen ment minden. Öt perc múlva tele pocival már aludt is békésen mellettem. Ám észrevettem, hogy amikor a jobb mellemre teszem, csak fintorog, és nem eszik… Majd etetés után leballagtam az újszülött osztályra, és a nővérke azzal fogadott, hogy

„Anyuka, mit csináltak a fiával eddig, csak nézték egymást? Merthogy a mérleg azt mutatja, egy grammot nem szopott!”

Nos, akkor nekem halványan felderengett, hogy annak idején nekem újszülött koromban egy gyulladás miatt felvágták a mellbimbóm. Mivel ez nekem soha nem okozott problémát, így nem is foglalkoztam vele. A vágás természetesen látszott, ennyi. Viszont most úgy tűnt, gondok lesznek. Értelemszerűen a tej termelődött ebben a mellemben is, de ki már nem tudott jönni, mivel elvágták a tejcsatornákat. Kicsit megijedtem, mi lesz ebből. A nővérke határozottan utasított; nincs más teendőm, fejni kell kézzel, akkor majd beindul.

Esküszöm én próbáltam, de semmi. Majd jött a nővérke, és úgy találta, én lusta és ügyetlen is vagyok, majd ő… Ami ekkor történt, az felért egy másik szüléssel. A művelet után mondanom sem kell, egy csepp tejet sem láttunk. Viszont ettől aztán jól belázasodtam, és a vizitkor azt mondták, összehívnak egy sebészeti konzíliumot, és meglátjuk, mi lesz!

Részemről a teljes kétségbeesés. Este volt még egy röpke vizit, és én kínomban, félve megmutattam a beteg, agyongyötört mellemet az orvosnak, és elmondtam a történetét is. Neki köszönhetem megmenekülésem a kés alól, ugyanis lazán az ágy végénél állva közölte:

„Anyuka, ebből tej nem fog jönni soha, legyen szíves, kezdje el apasztani.”

Így történt, hogy mivel a babám jó étvágyú volt a kezdetektől fogva, sajnos nekem nem adatott meg az a biztonságos és könnyű boldogság, ami a sokáig szoptatós anyukáknak megadatik. Alig két hónapos koráig tudtam anyatejjel pótolni a tápszerezését. De büszkén jelentem, egészséges, immáron 36 éves Nagyfiam lett az én Kicsimből!

Margit

Olvass még szüléstörténeteket, és írd meg a tiédet!

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?