Kint neszezett a szél, vég nélkül recsegtek és ropogtak az öreg nyaraló vaskos fagerendái. Az emeleten a hajósinas néha köhögött álmában. Odakint már szürkült, és félálomban, szemüveg nélkül, egykedvűen meredtem a lépcsőfokok végére, a karnisra, kiugró peremekre, a plafonra meg a falra erősített kancsók, népies tányérok, furcsa alakú uszadékfák, viharlámpák és bográcsok homályos körvonalaira.

A nagyszüleim valaha itt halmozták fel mindazt a rusztikus csecsebecsét, amit hiába imádtak, nem volt képük a pesti lakásban közszemlére tenni. Hat-hét méter magasan egy szú neszezett a fában, a galéria mellett kápolnaszerűen felfutó tető alatt meggyűlt a sötétség. Nem tudtam aludni, és egyszer csak azt hallottam, hogy odakint, az üvegajtón túlról egy suttogó gyerekhang azt mondja: gyere. Sokszor egymás után.

Persze egy madár volt, pár kellemetlen másodperc után rájöttem. Azt kántálta a kertben: tyeh. Tyeh.

Nem tudtam aludni.

Vaksin kibámultam a kerti fenyők elnagyolt körvonalaira, és hirtelen tökéletes élességgel eszembe jutott. A dörömbölés, a hihetetlenül agresszív dörömbölés az üvegajtón… Felriadok az emeleten, és el nem tudom képzelni, mi lehet ez az éjszaka közepén. Ötéves vagyok, a világ rendben van – bár az apám kezd eltünedezni, és kétszer is költözködtünk valamiért mostanában –, a megingathatatlanul nyugodt és napsütéses balatoni nyaralás kellős közepe, kicsit leégtem, jól esik a hűvös paplan, de valahogy éget is, amikor hozzám ér – nyugodt, zöldes vízben lubickolok egész nap, délután képeskönyvet lapozgatok, barackot eszem. Nem érhet semmi baj. És akkor egyszer csak dörömbölnek, az éjszaka közepén. Hallom, ahogy a nagyapám lemegy a lépcsőn. Azt hiszik, alszom, de minden szót hallok jó ideig. A nagymamám is lemegy, és beszélnek, hangoskodnak, és sírnak.

A nagybátyám érkezett, a fiuk. Egy jóbarátja hozta kocsival, aki később a nevelőapám lesz, és sok év múlva elmeséli, hogy azon a napon várt rá életének egyik legiszonyatosabb feladata, amikor el kellett vinnie a kórházba a nagybátyámat, ahol csak annyit tudtak: a Balaton-parti úton balesetben meghalt egy kisfiú meg az anyja, de azt még nem tudni, hogy a Trabantban utazó két anya és két gyerek közül kik voltak. Mocskosul hosszú út volt, és amikor megérkeztek, a nagybátyám megtudta, hogy a felesége és a fia volt az. Aztán pedig elindultak a Balaton túlpartjára, ahol a nagyszüleim aludtak.

Mindent hallottam, egy ideig, és aztán a gyerekek arcátlan, érthetetlen életerejével visszaaludtam.

Másnap légüres térben gubbasztottunk a kibetonozott parton, fürdőruhában, egy ordenáré módon jókedvű, hirtelen nagyon távolivá lett, átlagos élethelyzet díszleteivel körülvéve. Fürdőnadrágban gyászolni egészen furcsa. A nagyapám rámutatott a hírre az aznapi újságban. Meg akartam vigasztalni valahogy, és azt a hülyeséget mondtam, hogy de legalább benne vannak az újságban, ez szép dolog.

A nagybátyám ezután elkezdett régi számokat hallgatni, és keményen ivott hozzá. És a nagyapám azt mondta: örülök, hogy iszol, fiam, mert nekem nem lenne ennyi erőm, én csak szimplán felakasztanám magam.

Immár egészen beleébredtem az emlékezésbe, de nem nappali ébrenlét volt ez, hanem a kora hajnal őszinte, emberfeletti párhuzamokat átlátó, sebezhető ébredése. Hirtelen más dolgokat is látni kezdtem a félhomályban, amiket évtizedek óta nem: az utolsó hónapokat a pesti óvodában, mielőtt elkezdődött az új, mélységesen szép, vidéki életem. Téli délután van, mindenkinek aludnia kell a kiságyban, de én olyan jó voltam, hogy játszhatok a csoport karácsonyfája alatti vonattal: körbe-körbe megy a vonat, fél percig örülök, közben lesnek a többiek a kiságyaikról, és rájövök, hogy szörnyen érzem magam. Egy lakótelepi lakásban állok a szőnyegen, és anyuék folyton veszekszenek, én meg csak állok egykedvűen, és odapisilek a szőnyegre, és közben sajnálom őket. Cirkuszba megyünk anyuval óvoda után, egy villamossal, aminek a sínje sincs már, és tele vagyok boldog várakozással. Heverünk az ágyon, én mindenfélét beleénekelek a fekete kismagnóba, és anyu felveszi, és vihorászunk. Gyakran átjön a nevelőapám, akkoriban még udvarol anyunak, és mindig egy csomót játszik és birkózik velem, amit nagyra értékelek – csak egyszer szid le nagyon, amikor hasba rúgom anyut, aki terhes, és én nem vigyázok eléggé. Tudom, hogy igaza van, és csak azért vagyok dühös, bár persze nem tudom megfogalmazni, hogy hogyan baltázhattam el egy ilyen idilli pillanatot. Egy kis tank vagy, mondják később gyakran, hé, figyelj oda, ne ábrándozz mindig.

Dehogy vagyok tank, hogyan hihetik ezt? És az ágyon heverve rájövök, hogy rendszeresen ugyanezt mondom a kadétnak. Eszembe jut mindenki azokból az évekből: az apám, ahogy néha elmegyünk moziba, nagyokat beszélgetünk, és mindig valami aggályos tisztelettel beszél, ha anyu kerül szóba. Eszembe jut a nevelőapám, akivel lelkesen birkózunk, de ha véletlenül összeveszünk, nem tudjuk, mit mondjunk. Eszembe jut a nagybátyám kisfiának fehér játékhajója, amivel aztán én játszottam évekig – most is itt van a lépcső alatt, ahogy a hajnalt lesem. Eszembe jut, hogy fő hobbim volt öt-hatévesen nap mint nap mindenféle manőverrel lefixálni, hogy anyuval alhassak aznap, és hogy később ugyanezt játszottam egy halom nővel, mert utáltam egyedül aludni. Eszembe jutnak a cserépszobrokról készült képek a nyaraló deszkafalára ragasztva, és hogy milyen szörnyűt álmodtam az egyik ilyen szoborról otthon azokban az években. Eszembe jut, hogy amikor először jöttünk ide együtt nyaralni Mollyval és a kadéttal, egy hétig nem aludtam, mert egy szomorú kisgyerek szelleme baszogatott a sötétben éjjelente, vagy az, aki meghalt, vagy az, aki én voltam, de a legvalószínűbb, hogy az ő szerelemgyerekük. És tisztán, higgadtan emlékszem vissza, milyen volt, ahogy az őrület és a halál dörömbölt a nyaraló ajtaján harminchárom ével ezelőtt.

A régi nyár után tél jött, és nagyon izgultam, mert reggel indultunk a Mátrába a nagyszüleimmel. Éjszaka volt a zuglói házban, a nagyszüleim aludtak, én pedig az idegességgé fokozott várakozással, álmatlanul hevertem a másik hálószobában. Égett a kislámpa, és egy pár gazdátlan babacipő lógott le róla emlékül, és milyen furcsa, épp akkor ott olvasott a másik ágyon a nagybátyám, valószínűleg épp két eszeveszett buli között. Olvasott: a következő évtizedekben minden éjszakát olvasással töltött. Nappal itt-ott bepótolta, és közben megint lett két felesége, és két gyereke is. Ma vidéken él. Van egy nagy fehér hajója, és órákat gyűjt.

Látta, hogy fenn vagyok, rám vigyorgott, és elmondta a legjobb dumát.

- Szólj, ha nem tudsz elaludni, ébressz fel, és beszélgetünk.

Emlékszem, azt gondoltam, hogy egy hős, és biztonságban vagyok.

Ma is azt gondolom, hogy egy hős – sőt, hogy mind, akik eszembe jutottak ma hajnalban, hősök. És ma is egy tank vagyok – ami ábrándozik.

Őrjöngő Farkas