37. hét (na, jó, most már hagyjatok békén. Három hetem van?? CSAK?! Kérhetnék halasztást? Nem kéne sok, csak egy félév. Esküszöm, addig mindent megtanulok. Basszus, basszus!)

Ez az, na. Itt a hormongőz, de tényleg. Ez nem hiszti, ez már komolyan olyan beborult állapot, hogy csak remélni merem, hogy szülés után helyreállok. Miközben éjjel néha nem is alszom, mert már sehogy se jó, nappal vagy elkezdek valamit csinálni, pakolás, mosogatás (igen, még mindig nincs gép), hogy tíz-tizenöt perc után rájöjjek, nem vagyok már a régi fitt (hjaj, anno huszonévesen még az utolsó héten is átrendeztem a gyerekszobát); vagy nem csinálok semmit, láblóga és társai, hogy megegyen a bűntudat, amiért a családomra hagyok mindent.

Sakk-matt.

(De jó, hogy leírtam. Most hangosan röhögök, rajtam. Gyerek beront, néz, sóhajt, legyint, kimegy. A könnyem csorog.)

Jaaj, nem is meséltem, képzeljétek, voltam tanácsadáson. Valami miatt ellenanyag-szűrést csinálnak, már harmadszor, csak enyhén húzom a szemöldökömet, mert oké, hogy RH pozitív, de vannak alcsoportok, honnan tudnám én, mivel lehet bibi. Mentem is jó korán a laborba, beléptem, és mindjárt el is szégyelltem magam, mert a laboros csaj, akit akkor láttam először, marhára nem volt szimpatikus. Nem is vigyorogtam, mint szoktam, csak nyújtottam a két karomat, azt vegye, amelyik jobban kézre áll; szép vénáim vannak, mindig dicséri őket mindenki. Na, a vámpír jól kinézett a jobb karomon egy perifériás vénát, oda még az életbe' nem szúrt senki, alig látszik, és megdöfte. Nem mondom, hogy fájt, de kellemetlenebb volt, mint máskor, és mire a védőnőhöz bekerültem, már jól be is dagadt (mindig betartom az öt percet, amíg szorítani kell, mert időként gyengék az érfalaim, könnyen kékülök. De nagyon ritkán okoz gondot vérvételnél a dolog). A védőnő akarta is borogatni, de legyintettem. Nem kellett volna.

Súlyom rendben, negyven dekát híztam (annak is nagy része víz lehet, megint dagadok), vérnyomás kivételesen mérhető (reggel jól felcsesztek egy hírrel, ennek is megvan a maga haszna), panaszom nincs. Ja, biztos lenne, de ilyenkor egy se jut eszembe. Szívhang oké, jelentkezzek be NST-re, két hét múlva hozhatom az első eredményt.

(De jó, hogy leírtam, part two. Eszembe is jutott, hogy igen, időpontot kérünk, bejelentkezünk. Fel is hívtam a kórházat, megyek is holnap. Azt a gördülékeny mindenségit.)

Na, másnapra a karomon lett akkora szivárványfolt, hogy előbb csak néztem bambán, hogy mitől lehet. Tényleg: tenyérnyi véraláfutás. Egészségügyes ismerősöm mondta később, hogy ezt az eret könnyen átdöfik, mert ott a bőr is feszesebb már, az ér is vékonyabb, gyakran szaladnak túl rajta a tűvel, én meg azóta is csodálkozva nézem a könyökhajlatomat. 

Hehe. Jó téma.

Írnám, hogy de jó, süt a nap, de pont elborult az ég. Ki akartam menni pedig, ha nem is focizni, de sétálni egy kicsit, nézni a krókuszokat meg az ibolyát, ahogy rendíthetetlen optimizmussal nyílnak, meg az aranyesőt, akit az elmúlt hónapok több átverős jóidője sem tántorított el attól, hogy megint rügyezni kezdjen, idén másodszor, tavaly tavasz óta ötödször. Úgy fest, tavasz van. Persze, mert van még három hetem. (Tiszta lebukás, ha helyi fagy meg hó lesz, mindenki tudni fogja, hol szülök éppen).

Túrófánkot sütök estére. Egy hete tervezem, de ma olyan különleges nap van, hogy tényleg sehová nem kell mennem, és semmit sem kell csinálnom, szóval ideális az alkalom: napközben pihenek, estére meglepivel várom a bandát. Jó terv. Na, meg is kívántam, most már semmi nem állja útját a kivitelezésnek.

Megint elbambultam. Ez most már általános. Jobb lesz kicsit aludni. Amíg lehet.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?