Minap mentem a GYERMEKért a bölcsibe, és a dadusok kissé borús szemmel nézve rám, megelőzve minden lehetséges egyéb konverzációt, viszont magyarázandó a vállán díszelgő, már 10 méterről is kivehető hatalmas lila harapásnyomot, közölték: „A DED ma verekedett.” Ítéljetek el (vagy ne), de olyan automatikusan tört ki belőlem a válasz: „NA VÉGRE”, hogy magam is meglepődtem.

Magyarázatképpen: Nálunk úgy jött ki a lépés, hogy egyedül vagyok az igen nagyon és régen várt csimotára, aki emígyen 10 és fél hónaposan bölcsődés lett, miközben én visszatértem szaporítani a GDP-t, de mindenekelőtt eltartani magunkat. Az elmúlt 8 hónapban minden nap úgy mentem érte, hogy már lassan untam az állandó: „Minden rendben volt, Soma nyugodt, aranyos, akár egyedül is eljátszik, etc…” közléseket, amikkel kiadták. Persze, eleinte beszokik, ismerkedik a környezettel, a többi gyerkővel, felméri a viszonyokat, s mint a második legifjabbat (direkt nem mondom, hogy a legkisebbet, mert a 4 kiló feletti születési súlya, 59 cm-s hossza, 11 hónapnyi szoptatás azért a méretekben megadott egy alapot neki) a csoportban, aki még nem is jár magától, csak kapaszkodva a tárgyakban, jobban tutujgatják a dadusok; de summa summarum, azért az ember lányában – legalábbis bennem – felmerült idővel a kérdés: „Vajon nem bamba, mulya a lelkem, hogy még soha senkivel nem került összetűzésbe, nem veszett össze egy játékon, akarta ugyanazt csinálni, ugyanoda ülni, simán megvédeni magát, … sorolhatnám!?”

Félreértés ne essék, nem nevelem erőszakra a fiamat, sőt! Ráadásul a méretkülönbségek miatt is (amik a 2. életévéhez közeledve azért szép lassan eltűnnek) kifejezetten felhívtam a figyelmét arra, hogy amellett, hogy általában nem verekszünk, még a szeretetnyilvánítások alkalmával is legyen kissé visszafogottabb, hiszen a suta kis mozdulatai másoknál esetleg olyan erővel csapodnak be, hogy az fáj. De azt akkor sem hiszem el, hogy egy általában 10 fős – délutánonként az udvaron duplaennyi – , korosztályilag kicsit nagyobb szórással rendelkező csoport esetében az én kis emberkém, legyen bármennyire is piknikus alkatú s nyugodt, nyolc hónap alatt soha ne kerüljön összeütközésbe senkivel! Tegyem hozzá, hogy ráadásul a beszoktatásnál, illetve a minden reggeli átadásnál magam tapasztaltam, és ezt egyéb szülők is megerősítették, van a csoportban egy kislány (sic!), aki mindenkit állandó jelleggel, ok nélkül egzecíroztat. Miért pont az én fiam lenne a kivétel? Illetve egy kisfiú, aki pedig méretbeli lemaradásait próbálja harapással és verekedéssel kompenzálni gyakrabban, mint azt az általános összezördülések igazolnák.

S akkor a kicsit bő lére eresztett bevezető után jöjjön a lényeg, ahol végre kapcsolódom is a címhez. Tehát a DED most „sikeresen” összeütközésbe került valakivel. A kiszakadt sóhajom után persze rögtön jött a kérdés is részemről: „És kivel?” Amire legnagyobb megdöbbenésemre az volt a gondozónő válasza: „Nem mondhatja el!” De miért nem? – kérdem én, megdöbbent szülő, elfogadottabb nevén, anyuka, - merthogy a megállapított és megmaradt terhesség, illetve szülés óta már csak e névre hallgatok –, melyre a válasz, amit a mai napig nemigen tudok hova tenni: „SZEMÉLYISÉGI JOGOKRA HIVATKOZVA!” Mármint kiére? Erre jön egy olyasmi hablaty, hogy én nehogy esetleg beszéljek adott gyermek szülőjével, etc. (és ez a párbeszéd másnap reggel megismétlődött a délelőttös gondozónővel is. Jelentem, bepróbálkoztam, hátha ő beszédesebb lesz, de neeeeeeeeeeem! Ő is csak a jogokra hivatkozik.).

Szóval próbálom megmagyarázni a gondozónőnek, hogy én mindenekelőtt nem más gyermekek anyukájával óhajtok kommunikálni, hanem SAJÁT emberpalántámmal. Mert hiába 18 hónapos csak, én igenis meg szoktam és meg óhajtom vele beszélni a dolgokat, mert mifelénk ez így szokás. De ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, bizony szükségem van háttér-információkra, többek közt, hogy megtudjam, kivel és miért verekedett össze. Mert bizony nem tudom mindenféle DE-k nélkül azon lózungokat hangoztatni fiamnak, hogy „Nem verekszünk!” és az „Erőszak semmire nem megoldás!”, ha pl. visszatérünk a fent már említett két deviánsabb gyermekhez. Anyuka azért szeretné tudni, ki volt az „elkövető”, mert lehet, hogy a gyermek már csak védekezett, amikor ütött, amit pl. nevezett kislány esetében láttatlanul is biztosra vennék. S emígyen bizony azt mondanám a gyerkőnek: „Legközelebb fiam lökjél akkorát „D” kiskorú nőnemű elkövetőn, hogy a szekrényben kössön ki (megint csak vessetek meg), ami által tán majd egyszer és mindenkorra megtanulja, hogy ő se bántson másokat!”

Érdekes módon, mikor hangot adok ezen tézisemnek, gyomorból elhagyja a gondozónő száját a következő két mondat: „Lehet, Soma most adja vissza azokat a bántásokat, amiket akkor kapott, mikor még ő volt a „kicsi”!? S bizony „D”-nek igencsak jót tenne, ha megértené, hogy nem engedhet meg magának mindent.” D, akivel kapcsolatban, elmesélvén kalandunkat más szülőknek, azt is megtudtam, hogy pl. a csoport másik hatalmas fiúgyermekét (aki szintén elég sztóikus nyugalommal tudja szemlélni a körülötte lévő világot, s akit édesanyja méretei miatt szintén állandóan – bár nyugalma végett tulajdonképpen feleslegesen – de visszafogottságra int) is vére csordultáig megharapta, amire a dadusok azt reagálták, miért nem ment odébb, amikor látta, milyen hangulatban van „D” és támadni készül?!

Tessék?! Most hogy is van ez? Nem védtem soha a DED-et véresszájúan és túlontúl, sem mentálisan, sem a fizikai valójában, hisz neki is túl kell élnie, ha sarkítunk. De kezdjem el már 18 hónaposan azt sulykolni a csimotába, hogy bizony a bölcsi semmi más, mint miniatűr leképezése a nagy büdös valóságnak? S vannak ugyan személyiségi jogaid, de tulajdonképpen tedd ki őket a kirakatba, mert másra nem jók? Mert elvileg mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek? Hogy az erőszak nem megoldás, Te ne bántsál senkit, de ha ellened irányul, el kell viselned, vissza ne üssél, meg ne védd magad, mert a társadalom egyes tagjaival szemben bizony nem lehet fellépni és őket nem lehet megállítani? Ismerjük ugye a hírekből, hogy Józsi bácsi áramot vezet a kerítésébe, csakhogy megvédje magát a tolvajbandától, de a végén őt csukják le testi sértésért, vagy ugyanez vonatkozik a betörőt tettenérő és palacsintasütővel jól fejbekólintó, akár önmagát védő tulajdonosra, etc. Legyen szó akár csak egy butuska kétéves kislányról a bölcsödében, aki állandóan szembemegy 10 másikkal, és mégis a 10 másiknak kell behúznia a fülét-farkát, odébbmenni, nem visszaütni? Már ennyi idősen végignézni, hogy az elvileg támogatásunkra odarendelt két felnőtt, aki sokkal többet ért a világ dolgaiból, hagy dühöngeni egy másikat, mert teljességgel tehetetlen?

S szülőként félmondatokból, elszólásokból összetenni mindazt, ami napi 8-9 órában történik a gyermekkel, akit kénytelen vagy másokra, a rendszerre bízni? Vagy ez is a nagy TERV része (s én még azok közé tartozom, akik általában nem hisznek az összeesküvés-elméletekben), hogyan tanulja meg az átlag már ilyen korban befogni a pofáját, beállni a sorba és nyögni az igát?

A vége ugyan kissé sötétre sikeredett, de ez hozzá tartozik! S végszóként hozzáteszem, hogy összességében elégedett vagyok a bölcsődével, s a fiatalúr is szeret odajárni.

Poohikan

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?