Nyolcvanon túl is kislányos jelenség, nevezzük mondjuk Hédinek, divatos név volt ez akkortájt. Csúnya szót véletlenül se ejt ki a száján, sőt, hajlamos rosszallóan nézni, ha valaki más teszi. Nem tudom elképzelni, hogy valakire valaha bármiért rárontott volna, pártnak tagja nem volt soha,  még tüntetésen se bírom elképzelni transzparenst lengetve vagy jelszavakat skandálva, pedig kiment akkor ő is, kint is maradt, és most már aligha tér valaha vissza másként, mint látogatóként. Ma is elmosolyodik, ha megemlíti valaki, akkortájt "szabadságharcosként" fogadták őt is, a többiekkel együtt.

"Fiatal házasként jó feleség akartam lenni. Mindenben. Élveztem, hogy férjes asszony vagyok.  Mindenben részt vettem, amire a férjem úgy vélte: jó. Még nem látszottak a törések a házasságunkban,  hogy miért nem tudunk együtt élni mégsem, az később derült ki.  A politikáról annyit tudtam csak: elegem van. Az államosításból, a padlássöprésekig, az ordító propagandától az alig láthatóan, de mindenütt ott lévő figyelő szemekig. Ennyit tudtam,  azt, hogy nekem nem jó, és körülöttem a többségnek sem jó.

Jött haza a férjem, hogy már fegyverek vannak az emberek kezében. Fiatal, 15-16 éves gyerekek, suhancok kezében is. Nem tudnak ezek semmit, a  végén egymást fogják lelőni, figyeld meg, magyarázta. A férjem már volt katona, megtanult bánni a fegyverekkel, te Hédi, én inkább leülök velük,megmutatom hogy kell kezelni, tisztítani, hogy soha, viccből se fogd a bajtársadra, vedd komolyan.  A srácok valahogy megbíztak benne, figyeltek, komolyan vették, pedig nem sokkal volt idősebb náluk.  Nem fogta élesben senkire, nem halt meg senki ott.

A település szélén laktunk, amikor bejöttek az oroszok....látjuk, szaladnak a fiúk, András bácsi, András bácsi, meneküljenek, mert nagy a baj....Erőt vett rajtam a halálfélelem, beszaladtam a házba, fogtam egy váltás cipőt, egy pulóvert, egy viharkabátot, begyömöszöltem egy táskába....az ajtóból láttam, a konyhaasztalon ott egy darab kenyér, egy kis szalonna. Azt felmarkoltam még...ennyivel mentünk el. Most is úgy érzem: ha maradunk, talán nem maradunk életben. Hiába, hogy nem követtünk el semmit.

Gyulával a bécsi táborban találkoztam először. Jaj, hát a Gyula, ő sem volt igazi forradalmár.....csak nagyon szeretett egy lányt, pontosabban asszonyt. Akkori viszonyokhoz képest jómódban élt a fiatalasszony, de mégis nem a férjét szerette, hanem a Gyulát...pontosabban szerette volna.  Szakítottak is már, hisz reménytelen az ügy, de aztán mégis találkoztak, és Gyula elgondolkodott, hova vigye ezt a nőt, ha mégis elmegy vele, se lakása, se egzisztenciája, se reménye, hogy valahogy lesz, gyárban dolgozott, és egy helyben topogott az élete. Amikor megnyíltak a határok, Gyula nekiszaladt a világnak, hátha ott jobb, hátha ott elfelejti....a politikával annyit foglalkozott, mint én. Hogy nem jó, hogy semmi sem jó."

Évekig nem térhettek haza, már a választott, távoli új hazában házasodtak össze.  Gyula lelkesen írta haza, hogy megnősült, nagyot nevetett édesanyja aggódó válaszán: "de édes fiam, ugye nem valami benszülött nő???" A mama még épp megérte, hogy a fia hazajöhetett, bár szerényen éltek, és az elején nagyon is átlagos gyári munkából éltek, megdöbbentő volt látni, hogy otthon ők a gazdag rokon.

Min nevetsz?- kérdezte Hédi egy reggelen,  kávéztak a beáradó reggeli fényben. Ha tudom, hogy a házasság ilyen lehet, már rég megnősültem volna....De akkor nem engem veszel el, és lehet, akkor nem is ilyen.....így volt ez jól! Egymásra nevettek.  

A kilencvenes években gondolkodtak a hazatérésen. Lakásokat nézegettek.  Zavaros viszonyok, egymás szavába vágó, mindent jobban tudó, vitatkozó rokonok.  Én szeretek hazajönni, de itt van az otthonom már, az óceán partján, mondta Hédi egy ilyen kör után,  ez a hely már nem az a hely, éppen olyan új volna megszokni, mint valaha, fiatalon az új hazát, hiába tudom, hogy öregen, egyedül nem lesz itt sem könnyű. Maradtak.

Gyula egy távoli idősotthonban halt meg, amikor Hédi már nem bírta emelgetni az egyre tehetetlenebb testet. Utolsó idejében új hazája nyelvét is elfelejtette már, az ablakon át ki tudja, melyik tájat látta valójában. A tíz évvel fiatalabb Hédi nézi, ahogy lassan távoznak az egykori kivándorlók, a lelkesen fogadott, egy gazdaságilag szerencsés pillanatban érkező csapat tagjai, szabadságharcosok vagy sorsuk elől menekülők.  Fiukat-lányukat, ha született, már gyakran Barbarának, Joe-nak,  Heinrichnek hívják, vagy csakazértis Leventének, Kevének,  Emesének, de közülük még kevesebben választották állandó lakhelyként Magyarországot.

A krónikás eltűnődik a tea felett: valójában nem sokat tudunk róluk, kevesen írtak hozzáférhető emlékiratokat, nem láttunk az innen vonzó kulisszák mögé, a színes fényképeken csinos családi otthonok, izgalmas autók, élőben soha nem látott tájak voltak, a bőröndből lelkesen bányásztuk a mikiegeres pólót, az itthon nem kapható hanglemezt, a távoli világok ígéretét.  A többség nem árulta el, mibe került neki valójában a pár évente rituális hazatérés, az itthon maradtak segítése. Milyen érzés volt belépni hajdan valahová, körbemosolyogni "I am looking for a job" - tudva, hogy mindjárt kiderül, nagyjából ennyiből áll a nyelvtudásunk érthető része.  Milyen érzés volt évek vagy évtizedek múlva körbenézni az óhazában, látni mi valósult meg, vagy mi nem akar sehogy sem megvalósulni abból, amit valaha itt vágytak látni, de mivel esélye sem volt, hát nekiszaladtak a világnak, abban a tudatban, talán sosem térhetnek vissza. Már lassan elmennek mind, mi meg döbbenhetünk, milyen keveset tudunk róluk valójában, milyen keveset tanultunk róluk és tőlük, milyen keveset adhattak át abból, amit megtanultak.

Szabadság, szerelem. Ha mást nem, ezt Gyula és Hédi mindenképp megtalálta.

Van-e más, amiben hiszel, ha már nem marad semmi sem.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?