Miután 2013-ban megosztottam veletek a tapasztalatainkat az első fiunk születéséről Svédországban, most szeretném ugyanezt tenni a másodikéval.

A helyszín ugyanaz: Svédország, Uppsala. A történet: még pozitívabb! Hogy kicsit felelevenítsem az emlékeket, dióhéjban az történt, hogy elég hosszas közdelem után, de végül sikeresen, egy kis vákuum segítségével megszületett Gabriel, majd egy hét intenzív után otthon már minden simán ment. De az írás igazi apropója az volt, hogy próbáljon rávilágítani az itteni és az otthoni kórházak közötti különbségekre, valamint a hozzáállásra, elhivatottságra, emberségre. Rengeteg negatív kommentet kaptam amúgy, amit csakis a rosszindulatú feltételezések szültek, és a 350+ kommentből csak néhányan értették meg, hogy a poszt lényege az volt, hogy a nehézségeink ellenére mi mégis pozitívumként éltük meg az egész szülést, köszönhetően az itteni állapotoknak és az emberek segítőkészségének.

Szóval 23-án még bementem dolgozni. Ugyan már a gyerekszabimat töltöttem, de kis cég lévén elkelt a segítségem. Feleségem hívott nagyjából este 11 körül, amikor pont végeztem (igen, nem irodai munka, vendéglátás) a munkában, hogy nagyon fáj a háta, és szerinte megindultak a fájások is. Mivel 60 kilométerre lakunk a kórháztól, és a munkahelyem is itt van, gyorsan bepattantam a kocsiba és irány haza. A ájások akkor már 7-8 percesek voltak. Felhívtam a kórházat, hogy mit kell tennünk, és hogy lassan számíthatnak ránk. Kedvesen elbeszélgettünk, elmagyaráztak mindent, és azt mondták, ha négyperces fájásoknál járunk, amik egy perc hosszúak, akkor telefon újra, és irány a kórház. Félóra múlva így is tettünk, és mondták, hogy várnak minket szeretettel. Gabikát a takaróba bugyolálva átvittük a barátainkhoz, és hajnal 1.10-kor már az autópályán voltunk. 2-kor érkeztünk meg, ahol egy gyakorló nővér először monitorra kapcsolta a feleségem, majd biztosított, hogy jön a barnmorska (bába).

Kedves, mosolygós, 50-es éveiben járó, vékony hölgy lépett a szobába, aki végig biztatta és simogatta a feleségem, miközben részletesen magyarázta, mi történik, úgy, mint az első szülésünknél. Amikor megvizsgálta a feleségem, már 8 centire nyitva volt, és a fájások is erősödtek. Átsétáltunk egy szülőszobába, majd a bába meg egy nővér megkezdték az előkészületeket. A feleségem a fájásoknál fájdalomcsillapításra gázt használt, ami ha jóindulatúak akarunk lenni, akkor segített. Nem annyit, mint elvárnánk, de azért eleget. Amikor beindultak a tolófájások, még mindig csak ketten sürögtek-forogtak, és biztatták a feleségem, hogy milyen jól csinálja, és hogy itt mindenki azért van, hogy neki segítsen, és ne foglalkozzon az esztétikai dolgokkal, mert neki a tolás a legfontosabb, nekik meg ez a dolguk. Tulajdonképpen jó szó jó szót követve jutottunk el odáig, hogy lassan kezdett előbukkanni a kicsi kobakja. Segítségnek behívtak még egy nővérkét, hogy segítsen tartani a feleségem lábát a tolásoknál, majd az ötödik vagy hatodik kísérletre sikerrel is jártunk. Az óra hajnali 3.16-ot mutatott, amikor felsírt a második fiam, akit, mint az elsőt is, egyből a mama mellkasára tették.

Amíg a feleségem és én a gyerekben gyönyörködtünk, addig a bába kedvesen gratulált, és elmondta, mi fog következni még. Ezalatt a két nővérke eltűnt, és egy nővérsegéd jött be, aki először gratulált, és mosolyogva elmondta, hogy ő azért jött, hogy letisztogassa a feleségem a kozmetikai varrás előtt. Ide már bejött a doktor néni is, aki szintén kedvesen rácsodálkozott a csöppségre, majd elmagyarázta a bábának, hogy hogy szeretné a varratokat, majd elment. Kb. félóra múlva felkerültönk az emeletre, ahol a szobák vannak. Szép, tiszta, rendezett folyosó tele gyerekképekkel, a szobák pedig kétágyasak (egy a mamának, egy a papának) egyszerűek és tiszták voltak.

Amikor az éjszakás nővér elkezdte volna magyarázni, hogy mi hol van, csak annyit mondtam neki, hogy „I know the drill”, ő meg nevetve kérdezte, hogy hány éves az első. A szobában egy csomag pelenka és tisztasági betét fogadott. Néhány perc múlva ismét kopogott a nővérke, aki egy kis gurulós asztalkán betolt egy tálcán szendvicseket, almalevet, és pezsgőspohárban egy kis alkoholmentes cidert. A tálcán volt még egy jópofa, miniatűr rúdon lebegő svéd zászló, ki csokor virág, valamint egy kis könyvecske a pici születési adataival. Feleségem lezuhanyozott nagy nehezen, én meg jöttem haza, hogy oviba vigyem a nagyobbikat.

Pár óra alvás után, délután egykor elhoztam Gabit, és indultunk meglátogatni a kistesót. Mire odaértünk, már mindenki látta a kicsit, akinek kellett, és épp az a magyar doktor volt megint az ügyeletes, aki az első szülésnél annyit segített nekünk. Ismét köszönjük neki, bár most nem volt semmi dolga.

Itt egy kis kitérő az ebédre: tagja vagyok annak a Facebook-csoportnak, amely a magyar kórházi étkeztetés siralmas helyzetére szeretné felhívni a figyelmet, és hát elmondhatom, hogy az itteni ebédhez képest ami otthon megy a legtöbb helyen, az megalázó. Nézzétek meg magatok is a Kórházi koszt oldalon, ahova hazai és külföldi képeket is be szoktak küldeni az összehasonlítás végett. Szóval az ebéd az fasírt volt párolt brokkolival meg édesburgonya-pürével, kis adag saláta plusz öntet mellé, valamint, ahogy azt már régebben is leírtam, egy teljesen felszerelt konyha korlátlan mennyiségű tejjel, gyümölcslével, kenyérrel, felvágottal, sajttal, vajjal, lekvárral, teával, kávéval, forró csokival, müzlivel, meg még jó pár dologgal.

Ebéd után egy utolsó egyeztetés a nővérrel, és már indultunk is haza. Azóta minden a legnagyobb rendben van, már beszéltünk a védőnővel telefonon, aki nemsokára meglátogat minket, meg megyünk a helyi kórházba, az indiai doktor bácsihoz rutinvizsgálatra. A kicsit Aaronnak hívják, és azért írjuk így a nevét, mert így a király és mert csak! Sokat eszik, édesen alszik, nagyokat kakál, és mindig akkor pisil, amikor levesszük róla a pelust, úgyhogy ha felnő, jön majd egy kanapéval!

Amikor megkérdezték, hogy 10-ből hányasra értékeljük az ellátást és a tapasztaltakat, mondanom sem kell, hogy nem sokat gondolkodtunk. A tanulság pedig legyen az, hogy megint csak ennek kéne, hogy normális legyen, és itt persze csak a hozzáállásra és a körülményekre gondolok, nem pedig az áldatlan, a kommunizmus óta változni nem akaró állapotokra. Aki ettől eltérőt tapasztal, az ne hagyja magát, mert akkor soha semmi nem fog változni! A méltósághoz és a törődéshez ugyanis mindenkinek joga van.

egy büszke kétgyermekes apuka