Jó régi élmény, de nagyon karakteresen megmaradt. A nyolcvanas évek vége felé már az átlag halandó is megnézhette a nyamvadt nyugatot, sőt, a mi privilegizált sulinknak (gazdasági főiskola) még testvériskolák is akadtak, a miénk pont középiskola volt, de mikor látogatóba mentünk hozzájuk, kiderült, ott a középiskolások felnőttebb életet élnek, mint mi főiskolásként. Például nemcsak jogosítványa, de kocsija is volt szinte mindnek (hogy milyen, az más ügy), és hétköznap is ritkán vetődtek haza éjjel egy előtt.

Az első benyomásom az óriási pálmafa volt a Fiumicino reptér előtt, koramárciusban zölden virítva, feledtetve a biztonságiakat bent a reptéren, akiknek térdig ért a stukkerja. Biztos volt rá ok, ahogy mentünk befelé, mutogatták, hogy né, azokat a házakat mind a maffia építette! Kicsit néztek, mikor azt mondtam, jöhetnének Pestre is építkezni, a Füredi lakótelep sokkal rondább, mint ezek, pedig azt nyilván a Tervhivatal meg a kerületi tanács álmodta meg.

 

Megérkezve az iskolához, vártuk a többi diákot, csak néhányan jöttek elénk, hogy a buszba beférjünk. Megint sikerült zavarba hozni a vendéglátókat, egy udvari ablakon át beláttunk egy osztályterembe, én meg meg találtam kérdezni, kedves Barbara, most akkor itt óra van, vagy szünet?

Barbara azért annyira nem jött zavarba, mint kiderült az iskolába járás se mindig vérkomoly náluk, ő például egyik nap jött velünk várost nézni iskola helyett, hiába lakott ott születése óta. Mégis az olasz család volt a legnagyobb élmény, mivel szerencsénkre egy másik évfolyamtárssal közösen kikaptunk egy olyan igazi, klasszikus fajtát. A papának optikai szalonja volt a Via Venezián, olaszos nyitva tartással, tehát hazajárt ebédelni, hogy aztán vacsorára érjen ismét haza. A Délről (Bari városából) importált mamma csak a családjának élt, de két lánygyereknél megálltak. A nagyobbik lány már férjnél volt, a kisbabát („cuciolotto”! – rögtön eszembe jutott a becéző szó, mikor a fiam megszületett) mindenki ajnározta, otthon már csak húga, Paola maradt, meg a sziámi macska. Ez nem gátolta az anyát abban, hogy mindennap hatfogásos vacsorát bűvészkedjen az óriási, hagyományos ebédlőasztalra, végre két sovány magyar lány, akiket lehet tömni. Ő maga és lányai már gurultak persze – Signora Orlandi konyháján öt nap alatt híztam két kilót, pedig az én anyám se főz rosszul.

Az ifjak pedig mintha kötelességüknek érezték volna, hogy buliból buliba hurcibáljanak minket esténként, (egy lakásra emlékszem, csupa márvány és tükör) ha már napközben csak délután mutogathatták nekünk a várost, iskola után. Na, a műemlékeket délelőtt kellett elintéznünk magunknak, ők ugyanis fütyültek rájuk, sok szobor meg templom, kit érdekel? Viszont megtanítottak rá, hogy csak az az éjjel nyitva tartó bolt ér valamit, amelyik fagyit is árul, legalább nyolcfélét, éjfélkor.  Bizonytalan olasz tudásunkat is bővítették, például a „vaffanculo” valamint a „figlio di puttana” kifejezéseket gondosan le is írták, nehogy tévesszük a helyesírást. Megmutatták azt is, hogy kell kicselezni az akkor divatos automata benzinkutakat – fizetés nélkül távozni, vagy rádobni a megvásárolt húsz literre még ötöt, utóbbit már persze ingyen. A kocsik külön érdekesek voltak – csak a csapott hátuljúak értek valamit, mivel sok esetben a szoros parkolás miatt csak hátulról lehetett négykézláb bemászni. A legérdekesebb autó mégis az volt, amivel a tengerpartra vittek bennünket – egy öreg Citroen Kacsa, aminek anyósülésére úgy lehetett beülni, hogy valaki megfogta az ajtót, ami a kezében maradt, az utas beült, a segítő kívülről rátette az ajtót, aztán egy vécérigli-szerűséggel rögzítette az egészet. Innentől kezdve már csak az elefántfül lifegett, de az reménytelenül, egész úton.

1988-ban Budapest szomorú, kopott város volt (mikor olaszaink visszaadták a látogatást, mindjárt feltűnt, hogy a Lánchíd díszkivilágításából mennyi égő van kiégve), tehát faltuk a gyönyörű kirakatokat, a sok szépen tálalt árut, és ha bírtunk, vettünk is. Az olasz mamma gyönyörű kötőfonallal lepett meg, mikor kiderült, szeretek kötni (nem úgy a saját lányai), és az egész csoport röhögött, mikor kézi sajtreszelőt vadásztam, hogy nálunk otthon nincs ilyen.

Március idusát írtuk éppen, az olasz tévé híradója is közvetítette a lánchídi csatát, az olaszok nem nagyon figyeltek, csak mi ingattuk a fejünket, hogy hüjjüjüjj. Az olasz fiatalokat kb. annyira érdekelte a politika, mint a mostani magyar ifjakat, rossz olaszsággal előadott elemző szövegeinkre azt válaszolták, kóstoljunk inkább likőrös kókuszfagyit, az nagyon finom. Amikor egy este kihagytam egy bulit, és inkább Signora Orlandit figyeltem a konyhában, a mamma előadta, hogy neki mindene a család, nem hiányzik se munka, se mozgalmasabb élet, ő főzni is szeret, tudja, a lányai már másfajta életre vágynak, de mit csináljon, ő már csak ilyen – közben szedegette elő a tepsiket a sütőből, benne mindenféle csodás olasz pizza és süti.

Természetes vagy festett szőke évfolyamtársaim aratták a legnagyobb sikert a fiúk körében, egy vörös hajú kitartóan ostromolta azt a lányt, aki tudottan gyűrűs menyasszony volt odahaza, és ezt Rómában se titkolta, diplomaosztás után haladéktalanul férjhez is ment.

Azóta egyszer jártam Rómában, sajnos percre beosztott programunk volt, pedig megnéztem volna, megvan-e még az optikusüzlet a Via Venezián. Paolával leveleztünk még egy darabig, míg elsodort bennünket az élet – valószínűsítem, hogy gurulva nevel egy-két-három gyereket azóta. Ha valaki arra jár, mondja már el nekik, mennyire beléjük szerettem tizenkilenc évesen. Tényleg, meg kéne keresnem, hová tettem a Porta Portese piacon vásárolt porcelán macskát. Még megvan.

Vakmacska