Csak egy szokásos hétvége. Bevásárlás, főzés, játszótér, barátok. Barátok mégse, mert nem érzem jól magam. Talán a fáradtság. Éjszaka se tudtam aludni, a Kicsi nyűgös, fogzik, bújik, mindenhová cipelem magammal a lakáson belül és odakinn is. Ja, hogy babakocsi? Persze, van. Csak nem marad meg benne ilyenkor a szentem. Szóval fáradtság, talán. De ha vírus, akkor jobb, ha a barátok kimaradnak belőle. Ők is kisgyerekesek, a Naggyal majdnem egyidős a lányuk. Nem hiányzik nekik, na. Telefonálok. Barátnőm első kérdése: nem vagy terhes? Elnevetem. Ugyan mitől? Aztán elkezd járni az agyam.

Ismerős tünetek: derékfájás, hasfeszülés, enyhe émelygés, állandó sírhatnék. Már egy hete. Havibaj sehol. Már egy hete. Fejben keresem azt a bizonyos alkalmat, amikor történhetett, de nincs sehol. Tényleg nincs. Most nem voltunk óvatlanok. Azt a luxust egyszer engedtük csak meg magunknak. Akkor nagyon megtanultuk a leckét. Így utólag, majdnem két év távlatából már örülök, hogy úgy esett, ahogy. És tudván azt, amit ma tudok, újra megtenném: kihordanám és megszülném… de akkor… nagyon nehéz volt. És ma már nem vállalom.

Veszek egy tesztet, de nem fogom megnézni az eredményt. Ha ez a baba létezik, csak úgy tudom elengedni, ha még csíkok formájában se találkoztam vele. Kemény döntés. Ez a gyerek, ha megfogant, se lehet az enyém. Nincs hely a lakásban, nincs hely az életünkben, nincs hely a szívemben neki. Elindulok a gyógyszertár felé, és eszembe jut, hogy eddig két alkalommal vettem tesztet, és mindkétszer tudtam, hogy pozitív lesz. Az lett. Érdekes, hogy most csak a tünetek vannak, az az érzés hiányzik. Jó előjelnek veszem. Persze az is lehet, hogy letagadom. Kutakodni kezdek a saját fejemben, de nincs sehol az a fajta bizonyosság. Az a fajta édes bizonyosság. Csak keserűség és a remény, hogy tévedek.

A patikában senki nincs, gyorsan végzek. Ugyanolyan tesztet veszek, mint az előző két alkalommal. Megbízható. Csak hazafelé jut eszembe, hogy talán másmilyet kellett volna. A gyerekeknek azért ezt választottam, mert el akartam tenni emlékbe. El is tettem. Most mi lesz ezzel a harmadikkal? Két gyerek, három teszt? Az nem lehet. Ebből nem lehet emlék. Otthon csak nézem a dobozt, és egymás után jönnek a sóhajok meg a könnyek. Elgyászolom, mielőtt egyáltalán biztos lenne. Megkérdezem a férjem, ma vagy majd reggel? Ma. Hát magamra csukom a fürdő ajtaját és kibontom. Megváltozott a dizájn. Hála az égnek. Nem olyan mégse, mint a gyerekeimé.

Miután végeztem, menekülök kifelé, közlöm a férjemmel, mikor olvashatja le. Néhány perc múlva újra szólok neki, noszogatni kell, hogy menjen már. Megy, és kikiabál. Negatív. Megkönnyebbülök. Lefektetjük a gyerekeket, és visszalopózok a fürdőbe. Áttúrom a kukát. Nincs sehol, csak a csomagolás. Értetlenkedve fordulok meg, és a mosógép tetején megpillantom. Hát mégse bírtam ki, látnom kell a saját szememmel. Igen, ez negatív. Kidobom. Igazán örülni még nem merek, mert ugye a havibaj sehol… de kezdetnek megteszi ez is.

Leülök és élvezem a csendet. Miért pánikoltam? Miért nem fér bele az életünkbe még egy gyerek? A Nagy két és féléves. Néhány hete kezdte stabilan átaludni az éjszakákat. Csak heti egyszer-kétszer ébred nyöszörögve, és bújik be közénk. Dacol, féltékeny és meglehetősen kitartó, ha el akar érni valamit, de ennek így kell lennie. Általában lehet beszélni a fejével, az észérvek jól hatnak nála. Annak mondjuk örülnék, ha jobb evő lenne, de amíg az egészsége nem látja kárát, nem tartom szükségesnek lenyomni a torkán a spenótot. Láttam ezerszer nehezebb esetet is.

És a Kicsi? Ő nemsokára másfél. Intenzíven fogzik, emiatt sokat nyűglődünk, éjszakázunk. Teljesen más, mint a Nagy. És nem csak azért, mert még a dackorszak előtt áll. A természete sokkal könnyebb. Kevésbé konok, jobban elfoglalja magát. Már sok ismerőstől megkapta, hogy tipikus második gyerek. Meg azt is, hogy ugye őt nem is féljük annyira, mint az elsőt? Ezt soha nem értettem. Oké, hogy valamilyen szinten rutinosabb az ember, de ugyanúgy nem hagyom, hogy a földről egyen, vagy a pocsolyából igyon. Szeretem. Ugyanannyira. Készülök az őszre, amikor a Nagy oviba megy, és mi ketten maradunk egy kis időre. És végre osztatlan figyelmet kap. Neki is jár.

Az átaludt éjszakák már karnyújtásnyira vannak, és a Kicsivel töltött édeskettes idő is. Ha három év után eljutnánk oda, hogy végre nem kéne ötször kelni egy éjszaka alatt… Ha jutna egy kis idő csak a Kicsire… Ha nem kéne élére állítani a garast, és a pelenka-akciókat, használt ruhákat vadászni állandóan… Ha végre egy hajszállal könnyebb lenne… Nem, könnyebb soha nem lesz. De ennyit még bírunk. Ennél többet nem. Ezt tudom, érzem. Hát ezért volt a pánik. És ezért volt meg a döntés még a bizonyosság előtt. Ezután mi lesz? Semmi. Minden ugyanúgy megy tovább. Vagy mégsem. Már az is számít, hogy ezt a döntést meghoztam. Most már tudom, hogy a jövőben csak így lehet.

A Kicsi felsír, bemegyek hozzá. Felveszem. A kis fejét a nyakamba fúrja, hüppög, szuszog. Lassan megnyugszik, ahogy ringatom. Elalszik. Egy kicsit még hallgatom a szuszogását, élvezem a súlyát. Nézem a félhomályban a Nagyot, ahogy a békáját öleli és álmában tapos. Vajon mások hogyan csinálják? Három, négy, öt gyerekkel hogyan lehet létezni? Levegőt kapni? Végére érni a tennivalóknak? Boldognak lenni? Önmagunknak lenni? Nekem már kettővel is alig sikerül. Néha nem is megy. Nem értem. Visszafektetem a Kicsit, kilopózok. Még mindig csend van. A férjem alszik.

Kimegyek a fürdőbe, megint ellenőrzöm a tesztet. Negatív. Jól van. Másnap reggel ismerős görcsökre ébredek. Már félálomban is tudom, hogy mit jelentenek. Megjött. Most már tényleg ideje megnyugodni és folytatni tovább… Jó ez így. Ha egy meg nem fogant baba ekkora felfordulást okoz a lelkemben, akkor egy harmadik gyerek… Vagy a körök, amiket le kéne futni, hogy ne szülessen meg… Átfordulok a másik oldalamra még pár pillanatra, és nem tudom, miért nem vagyok még mindig nyugodt.

kétgyerekes

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?