erőszakHázasságnapló - Hogy ne vessz el

Kezdetben

Egyetemista vagyok. Boldog. Haverok, buli, Fanta. Ahogy kell. Anyagi és lelki függetlenség. Luxusnyaralások, "amitkiejtekaszámon", stabil és szerető családi háttér. Apám legerőszakosabb mozdulata, hogy becsapja a hűtőajtót. Huszonkétévesen, nyáron jön a lovag. Szemtelen és szemtelenül jóképű. Nyomul, de elhajtom. Sokszor. Majd pár hónap múlva engedek. Valóban lovag – könyvelem el, mikor a buli helyszínéről távozva visszakérdez, hogy biztos felmegyek-e hozzá. Biztos. Onnantól kezdve minden nap keres, jön értem, és visz magához. Hamarosan kulcsot kapok, hogy ne menjek haza. Legyek mindig nála. Jól esik. Kezdem megszeretni. Kimondja a bűvös szót. Ez feledtet mindent. Minden gyanút. Szorosra zárom a szemem. Ezért nem látom, hogy minden hétvégén részeg. Hogy a pénteki kikapcsolódásokról én húzom haza, mert eszméletlenre issza magát. Hogy a szülőknél töltött időben annyiszor kell megnézni közösen a pohár fenekét, hogy estére másnapos vagyok. Hogy ilyenkor agresszív. Ahogy telnek a hónapok egyre inkább. Lassan bontakozik ki a kép. Agresszív apa, aki verte az egész családot. Na, most kellene futva menekülni. Ez jel. Lenne, ha hajlandó lennék nyitott szemmel közlekedni. Mesél és oldódik. Velünk ez nem történhet meg. Velem ez nem történhet meg. Röhögnek rajtam az ördögök a külön bejáratú poklom kapujában és bársonyos hangon hívogatnak.

Nyár van már és megint egy eszméletlen buliról húzom haza. Régen én is berúgtam a bulikon, de már nem merek, résen kell lennem. Magához tér és elkezd fojtogatni. Döbbenten kérdezem, hogy miért. Abbahagyja. Másnap nem emlékszik. Szakítani akarok. Az égről a csillagok is megérkeznek a nappaliba, mert hát soha többet. Ha tudnák a csillagok, milyen gyakori vendégek lesznek, vissza sem térnének az égre. Hiszek, mint marha a vágóhídon, hogy csak a rétre terelik vissza.

Kilenc hónapja együtt. Együtt az egész család. Második számú jel. Alkoholmámorban. Hármas számú jel. Megkéri a kezem. Delíriumban. Vészcsengő kiiktat. Boldog vagyok, bár már ekkor nagyon frusztrál az állandó részegsége. Bánt, hogy életem legfontosabb pillanatában se józan. Amikor hetekkel később felhúzza a gyűrűt, részeg. Mentegetem. Mást se teszek tulajdonképp. Mindent kimagyarázok. Magam előtt is és még éveken át. Szegény áldozat. Ezt tanulta. Majd ÉN megtanítom szeretni, élni. Elkezdjük szervezni az esküvőt a következő nyárra. Minden szépen alakul. Egészen az esküvőt megelőző második hónapig. Ekkor kezdődik. Minden nap hajnaltól este 11-ig dolgozik, amióta megismertem. Természetes szerinte, hogy hétvégén leereszt. Iszik. Továbbra is. Egy ideig kérem, ne tegye. Erre agresszió a válasz. Később inkább nem kérem, mert megalázó, ha rángat, lökdös. Érzem, el kéne menni, de szeretem és nem tudom elfogadni, hogy ő tényleg ilyen. Inkább belemegyek a parttalan harcba. Mert szeret és dédelget és mindent megtesz értem. Amikor józan. A piálást pedig úgyis abbahagyja, majd nem járunk bulizni és akkor nem fog inni. Kac-kac... Még nem tudom, hogy majdnem bele fogok fulladni ebbe a küzdelembe.

Élesben

Esküvő után vagyunk pár héttel. Önálló vállalkozó lett a férjem. Én lediplomáztam és már harmadik hónapja dolgozom. Reggel hatkor kelek és este hat után érek haza. A férjem lakásába. Ahol ő ül a kanapén. Nem túl stabilan. Mert előtte a kocsmában ült. Éhes vagyok, adj enni – röffen rám. Kérdem, miért nem melegítette meg a hűtőben lévőt. Mert azt akarja, hogy én adjak enni neki. Pedig már dél óta éhes. Addig is talált sört a hűtőben... Csinálok valami meleget neki. Nem tudom főzni, később sokat próbálkozom, de nem sok sikerrel, természetesen ezért is a bántást kapom. Majd leülnék én is enni, de rám förmed, hogy kosz van és takarítsak ki. Gyorsan felseprek, felmosok. Majd ismét leülök enni. Zavar az ordító tévé, ezért nyúlok a távirányítóért. Megint rám mordul, hogy ne nyúlkáljak, ez az övé és én a kezembe ne merjem venni. Tűrjem el, mert nem kaptam hozományt. Ekkor már nyolc óra. Megérkeznek a szülei. Maradnak. Úgy tizenegyig. Kérdezgetik, miért vagyok szomorú, haragszanak, hogy fintorgok, és miért húzom a számat és tűrjek, mert ha ők nincsenek, albérletben élnénk. Mondom, hogy fáradt vagyok és szeretnék aludni. Lefeküdnöm nem lehet, mert akkor megsértődnek. Megállapítják, hogy tényleg nagyon törődött vagyok és maradnak még másfél órát. Innentől kezdve fél éven keresztül, minden hétköznap este. De tűrök, mert szeretem a férjem, és biztos minden normál kerékvágásba fog rázódni. Az ördögök, saját bérelt kínzóim előkészítik az üstöt.

Közös telelés a szülőkkel, bátyjával. Mata részeg mindenki. Felhúzom a szobánkba. Én sem vagyok józan. Nekem esik. Fekszem már a földön és csak üt. Ököllel. Mindenki végignézi, hallgatja. Öt hónapos házasság. Eltörik az orrom. Másnap sír és nem emlékszik, miért tette. Senki nem tesz semmit. El akarok válni. Sír, nem lesz többet ilyen. A csillagok ismét a földön hevernek, mert lehozza nekem őket és azok a hasukat fogják a röhögéstől. Többet nem fog inni, na jó, csak mértékkel, na jó, ha rászólok, abbahagyja, na jó, de csak akkor szóljak, ha már látni rajta, hogy van a gallér mögött. A csillagok vonaglanak a fájdalmas nevetéstől. Két napig nem jövök ki a szobából. Kiderül, a család szerint megérdemeltem, minek ittam annyit. Miért? Mert már nem bírtam nézni, hogy mit művel.... Hogy ő mit és miért tett, azon valahogy mindenki könnyedén átsiklik.

Házasságunk második félévében nem látom józanul. Minden nap a kocsmában ül. Megyek vele, hogy tudjam, mire számíthatok, valamelyest kontrollálhassam... no persze, hiszem én.... Nyárra komoly tünetek jelentkeznek a ki tudja mennyi sörtől és töménytől. Orvosi kezelés következik, hónapokig. Nyugodt és szép időszak. Apró problémák, amikkel nem is kell törődni. Például, hogy nem áll szóba a szüleimmel, mert azok támogattak engem egy munkahelyváltásban, amit ő nem engedélyezett. Én meg aljas módon, hagytam őket, hogy kiálljanak mellettem és sunyi módon a háta mögött elmeséltem, mit szeretnék. Pedig az ilyen köpedelem emberek, akik tele vannak pénzzel és nem akarnak adni, ne merjenek beleszólni a lányuk életébe. Majd ha adnak tízmilliót.

Beszéljünk a szexről. Ami csodás. Neki. Mert köztünk nincs tabu. Amit ő akar, annak meg kell történnie. Ha nekem nem tetszik, akkor jön a fenyegetés, hogy akkor megy más nőhöz. Vagy lefog, kifeszít és azt gondolja, a tiltakozásom játék. Amikor komolyan veszi, órákig nem szól hozzám. Mert mit képzelek én, hogy nem extázis nekem minden mozdulata. Megadom magam. Feladom, nem tiltakozom többet. Nem kérdezi, nem érdekli, jó-e. Hiszen Mr. Tökéllyel természetesen fantasztikus. Egyet szokott kérdezni. Miért nem nyögök hangosabban. Oké, nyögéslemez bekapcs. Közben reménykedem, hogy egyszer csak varázsütésre jó lesz, hiszen elmondása szerint neki igazi varázsvesszeje van. Hát csak üssön... Minden nő megőrült érte. Biztos bennem van a hiba, hogy én meg tőle... Egyébként ocsmány vagyok, gusztustalan, kövér. A hatvan kilómmal a százhatvannégy centimhez. Buta és ostoba is sokszor. Jobban teszem, ha befogom, mert nagyon értéktelen vagyok. Sajnos erre képtelen vagyok. Kiállok a gondolataimért és ezért vitába is keveredek vele. És ilyenkor igazam is van. Ez ellen órákig küzd, addig, amíg magát is nevetségessé teszi. Itt hibázom, hogy nem hagyom rá, hogy nem hagyom meg a méltóságát. Ezért kell engem megalázni, a sérült büszkesége miatt. De ezért nem vagyunk összeillők. De szem becsuk, gondolat fejből kihúz.

Összefolynak a hónapok, az évek. Szüleimről csak szuperlatívuszokban nyilatkozik a lehető legtrágárabb szavak kíséretében. A velük való kibékülés tarifája már húszmillió. Az évek során pár pofon és egy kis lökdösődés csak a jussom, amikor meg merem őket említeni. Általában nyugi. Egyre ritkábbak a veszekedések, a verekedések. Ami van, elviselhető, túllendülünk. Monoklit csak egyszer szerzek, akkor is kizárólag az én hibámból, mert szex közben csúnyán viselkedem, tiltakozom. Kérem, hagyja abba azt, amit utálok. Lefog, kifeszít és csinálja. Végső elkeseredésemben leköpöm. Hát ezért. Tudom, én hibám, minek provokálom. Alkohol kérdése szangvinikus. Hónapokig alig iszik, majd hetekig a régi lendülettel. Olyankor az ördögök unatkoznak, el vagyok foglalva, nincs szükség a vasvillájukra.

Az ő szüleivel elmérgesedett a kapcsolatom, csak úgy, hallgatólagosan. Semmi nem jó, bármit csinálok, persze csak a hátam mögött. Csak kritika ér, természetesen az se nyíltan, kizárólag a férjemen keresztül. Na, ilyenkor vannak azok a bizonyos veszekedések, apró dulakodások. Majd nyílt vízre evezünk. Az ördögök aláfűtenek az üstnek, kezdem megszokni a forró vizet. Fenyegetés, hogy ha nem teszek jobban a kedvükre, kidobnak. A férjem közli, ő nem tart akkor velem, legyek engedelmes. Bármit teszek, sehogy nem jó. Sztrájkolok. Nem érintkezem velük. Apósom eljön, beszéljük meg. Talán sikerül. Megfogadjuk, megpróbáljuk nem bántani egymást. A férjem közben a tévé előtt ül és nem szól közbe. Mert ő, ahogy mondani szokta eddig kivétel nélkül mindig kiállt értem, most oldjam meg én. Aha.... Nem bírom tovább csukott szemmel. Kell az oxigén és akárhogy nem akarom, de a józan eszem visz a levegőt adó felszín felé.

Visszaszámlálás

Együtt dolgozunk. Azt akarja, hogy mindig vele legyek. A szüleimet kéthavonta, a régi barátaimat talán félévente láthatom. Enged elmenni, de félek egyedül hagyni, mert olyankor leissza magát és eltűnik. Ez az új játékunk. Amikor egyedül megy kocsmázni és utána nem veszi fel a telefont és hajnalba kerül elő. Munkanapon. Én viszem a vállalkozás tetemes részét a vállamon. Ha probléma van, ő őrjöng, én csitítom és megoldom. Az informatikai, adó, számlázási és műszaki problémákat. A bölcsész fenéktörlőmmel. Közben abbahagyom a másoddiplomám. Mert kibukok. Nincs időm tanulni. Mert megmondta, hogy az első ő, a második a munka és a háztartás és csak utána a tanulás. És így is van. Kilenc éves korom óta vágyom erre, de ez is elmúlik. Mint minden célom, vágyam, kapcsolataim a barátokkal, családdal.

Nyár. Segíteni akarok. Üvöltés a válasz, majd arra a kérdésemre, hogy mi a baj, miért kurváz le, válaszként egy pofont kapok. Józan és épp munkában vagyunk. Leülök és gondolkozok. Figyelek. Még egy évig. Küzdök az ébredés ellen. Az ördögök szűkölnek félelmükben, elbújnak, nem bántanak többet. Minden idillivé válik. A családomtól teljesen elszeparálódik, de legalább nincs konfliktus. Az övéivel is megbékélünk kölcsönösen. Feladom, nem érdekel, nem erőlködöm, hogy jobb, más legyen. Mindenki boldog. Engem kivéve. Figyelek befelé. Nem akarom elfogadni a nyilvánvalót, hogy így nem lehet élni. De egyre pörög előttem a film, amit közösen forgattunk. Szeretem, de ez nem elég. Ez csak stagnálás. Ki tudja, mikor lesz megint rosszabb. Mikor robban fel a bomba. Mikor törnek elő a lappangó feszültségek. Mikor kezd el megint inni. Hetekig, hónapokig nem tudom elhatározni magam. Mert a boldogtalanságot pillanatnyinak élem meg. A vele töltött békés időt pedig boldognak érzem. Akkor homokba dugom a fejem és nem gondolok a múltra, a jövőre, a meglévő gondokra és a délutánra vagy hétvégére, amikor megint kocsmába akarhat menni. A pillanatnak élek, a pillanatnyi örömöknek, amiket okoz és ettől azt hiszem a boldog pillanatok vannak többségben és így minden sikerülhet közösen. Nem gondolkozom a jövőn. De nem merek szülni. Érzem, nem szabad.

Végjáték

Pár hete megint megiszik napi egy-két sört. Nem többet. Már nem megyek vele. Itthon maradok. Tíz felé hazajön. A napok múlásával egyre ittasabban. Lépni kell. Megint megyünk lefelé, megint fűtenek a kis vörös ördögök, dörzsölik a kezüket, várják érkezésem, már hónapok óta nem láttak. Régen sírtam, ablaktól ablakig rohanva vártam haza. Most nem akarom, hogy jöjjön. Elég a fájdalomból. Elmegyünk bulizni. Jópofán részeg, már nem agresszív. De ez nem vigasztal. Valóban sokat változott, de az ördög nem alszik. Ő táncol. Küldöm csajozni. Szinte reménykedem. De semmi. Hűséges, szeret. Ez fáj a legjobban. Hogy én nem bírom tovább és csalódnia kell bennem. Hogy fájni fog neki. Hogy fájdalmat kell okoznom neki. Mérhetetlen lelkiismeret-furdalás. Végtelenül.

Hazajön egy hétköznap este részegen és közli, megint belém szeretett és gyereket akar. Érzi vajon, hogy vége? Így akar visszatartani? Vagy ennyire vak az én érzéseimre, egy éves kínlódásomra? Négy nap múlva elhagyom. Pünkösdkor. Feltámadás.

Ez kirántotta az eddigi életéből. Pálfordulat van. Remélem egy életen át. Remélem megtalálta az útját valóban és igaz az állítása, miszerint felismerte a hibáinkat. Mert nem láthatok tisztán és biztos én is hibáztam, mondom ezt túl minden irónián. Mert az éremnek két oldala van és én csak az egyiket nézem. Mert mindenki számára egy igazság van, a sajátja. Tisztelem az övét, ő ezt a történetet másképp mesélné el, és az sem lenne kevésbé igaz. De a könyv betelt. Tabula rasa – tiszta lap. Külön, mással. Eljátszottuk az esélyeket. Azt hiszem boldog voltam, mert az akartam lenni. Csak nem tudtam már tovább hazudni magamnak. Arról, hogy ez nem az én életem, az én sorsom. Hogy nem megy együtt.

Miért mesélek most és pont itt? A hétvégén találkoztam egy Anyával. Aki az érmének azt az oldalát nézi, amit eddig én néztem. És elmondtam neki, hogy nem kell, ha képes felismerni, hogy, a kapcsolat, ami mást boldoggá, az őt beteggé teszi. Hogy a gyermekéből, akit már bántalmaz a férje, olyan férj lehet, mint az enyém volt. Van élet, ami nem élhető. Magadnak teremted meg a poklot, vagy a paradicsomot. Én felmondtam az ördögöknek. A feltámadásomról egyelőre annyit, most angyalokat fogadtam. És talán, talán lassan megfogan egy remény is.

Emmily

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?