Drlucifer egy korábbi posztban arról mesélt, hogyan élte meg a döntést a házasságkötésről, a villámgyors szervezést, és mit érzett az anyakönyvvezető előtt. A posztra az újdonsült férj is reagált, most az ő verzióját ismerhetik meg a Bezzeganya olvasói.

A régi kommentelők tudják, hogy a drlucifer nick valójában az enyém, a csajom csak „lenyúlta”, mert a régi bloghoz Indapass kellett, és nem akart magának külön csinálni, nekem pedig más oldalra való regisztráció folytán már volt. A törzsgárda azt is tudja, hogy úgy lehet megkülönböztetni minket, hogy „pasiluci” nem használ nagybetűket a – ritka – hozzászólásaiban.

A blog életével nagyjából tisztában vagyok, egészen pontosan annyira, amennyit a párom mesél róla (és ez nem kevés). Jobban nem is akartam belemélyülni, még zugolvasás szintjén sem, mert attól féltem, hogy akkor előbb-utóbb menthetetlenül belefolyok, kommentelni akarok majd, és a végén itt ragadok, mert annyira jó a társaság. (Azt is tudom, hogy ez a ti szavaitokkal élve „smúúúúúúúúúúz”, de ez az igazság)

Arról is tudtam, hogy a házasságkötésünkről posztot akar írni, és már az első reakcióm az volt, hogy megfenyegettem, hogy ebből re-poszt, vagy még inkább riposzt lesz… Aztán elolvastam, amit írt, és már jöttek is a gondolatok, amiket most virtuális papírra vetek, és megosztom veletek, hátha lesz, akit érdekel a másik oldal is. Tematikájában és felépítésében az eredeti poszthoz igazodnék, arra reagálnék, azt egészíteném ki a saját gondolataimmal. Íme, hallgattassék meg a másik fél is, lehet ostorozni:

„Beszélgettünk mi már erről. Hogy majd egyszer kéne. Valamikor. Amikor épp nem lesz jobb dolgunk.”

Igen, beszélgettünk róla. Egészen pontosan annyit, hogy a párom még egyszer nem akar férjhez menni, mert miért kellene elrontani egy már működő kapcsolatot, és miért kellene papír ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Mindketten egy nem működő házasságból léptünk ki egymásért, mindkettőnknek kicsi gyereke volt akkor, és mindketten megharcoltuk a magunkét, más-más okból ugyan, de egyikünknek sem volt könnyebb a másiknál. Mindketten fejest ugrottunk az ismeretlenbe, mindketten az egész addigi életünket, mindenünket feladtuk a másikért. Úgy, hogy nem tudtuk, fog-e egyáltalán működni a kapcsolatunk, a közös életünk. Bár nekem nem voltak ilyen irányú kétségeim, ha belegondolok, hogy ha valami nem úgy alakul, ahogy alakult, akkor mindketten a nulláról kezdhettük volna az életünket, és nem biztos, hogy négy év elteltével elmozdultunk volna onnan. Én attól a naptól számolom a valódi felnőtté válásomat, amikor ezt a döntést meghoztam. Ez volt az első olyan döntés, ami iszonyatos felelősséget rakott a vállamra, és olyan lavinát indított el, ami az egész életemet döntően, visszavonhatatlanul megváltoztatta. De végigcsináljuk. Együtt mindent.

Az egyetem elvégzése után, a szülői házból való elköltözéssel beleléptem egy olyan házasságba, amiről utólag tudom, hogy nem kellett volna; ahol az előző feleségem 9 évvel idősebb volt nálam, és gyakorlatilag a fiaként kezelt. Én pedig még élveztem is a helyzetet, hiszen eddigi életemet folytathattam kicsit „felnőttesítve”: felelősség és döntések nélkül élhettem, nem volt gondom semmire. Tulajdonképpen azt a házasságot nem is én akartam, az tényleg csak úgy jött, mondhatnám „magától”: együtt élünk, gyereket akarunk (egészen pontosan abban a kapcsolatban is én hoztam fel a témát, hiszen soha nem volt kérdés, hogy 3 gyereket akarok, lány-fiú-lány sorrendben, annyira imádom az aprónépet), és gyerekvállalás szempontjából sokkal egyszerűbb, akkor miért ne? Azt hiszem, kimondhatom: az a házasság kicsit muszájból és kényelemből köttetett.

Az új kapcsolatomban végre úgy éreztem, hogy élek, hogy szabad vagyok, hogy TÁRSAM van. És ez ekkor tudatosult bennem. Előtte azt hittem, boldog vagyok, jó nekem úgy, ahogy van. Aztán megtapasztaltam, hogy lehet másképp is.

Az első pillanatban, amikor megláttam, már megvolt az a bizonyos szikra (szerelem első látásra? Igen, létezik!). Aztán, ahogy egyre jobban megismertük egymást, leszállt a rózsaszín köd. Amikor rájöttünk, hogy nem bírjuk egymás nélkül, akkor meghoztuk életünk legnehezebb döntését, és összeköltöztünk. Mindketten éreztük: ez más, mint ami eddig volt. Úgy éreztem: az előző kapcsolatomban le tudtam volna élni az életem; ám ahogy megtapasztaltam, hogy milyen a mostani párom mellett, megváltozott az elképzelésem: most már vele AKAROM leÉLNI az életemet.

Először én is úgy voltam vele, hogy nem kell nekünk házasság, kicsit élveztem a „szabadságot”, hogy megvolt a biztos hátterem, akire számíthattam, de mégsem vagyok elkötelezve. Nagyjából 3 hónapnyi együttélés után éreztem először úgy, hogy feleségül FOGOM venni. Aztán egyre többször jutott eszembe ez a gondolat. ÉN akarom így, és azért, mert úgy gondolom, hogy vele akarom leélni az életemet. De mivel ekkora volt benne az ellenérzés a házassággal kapcsolatban, és nem akartam ráerőltetni semmit, úgy gondoltam, hogy megpuhítom annyira, hogy ő is akarja. Majd egyszer. Valamikor. Ezért, amikor rá akartam ijeszteni, félig viccelve (de komolyan gondolva) mindig megjegyeztem, hogy előbb-utóbb úgyis feleségül veszem. És különben is: addig még ki kell találnom, hogy hogyan fogom megkérni a kezét. Mert erről az volt az elképzelése, hogy ha nagyon összeszedem magam, és valami extra lánykérés lesz, akkor TALÁN ELGONDOLKODIK azon, hogy igent mondjon-e. Ezzel nincs is semmi baj, a lánykérés egyébként is különleges lett volna, mert ez egy különleges alkalom (az előző házasságomban előbb határoztuk el, hogy összeházasodunk, aztán utána – formálisan, a látszat kedvéért – megkértem a kezét). Ha akarom, és kicsit megerőltetem magam, vannak jó pillanataim. Erről a párom tudna bővebben nyilatkozni.

Aztán egy veszekedés (hmmm, igen, a mi életünk sem fenékig cukros takony) közben a kedvesem azt vágta a fejemhez, hogy bezzeg az exemet rögtön feleségül vettem, őt meg nem akarom. Upsz, ez ütött. MI VAN??? Rögtön elmondtam neki, hogy amit ő nem tudott komolyan venni, azt én azért mondtam félig viccelődve, mert semmit nem akartam ráerőltetni, pláne nem egy ilyen döntést. Most már legalább a szándékaimmal tisztában van, és a félreértések is elsimulni látszódnak. Mert kiderült, hogy ő azért tiltakozott olyan „lelkesen” az esküvő ellen, mert nem akarta, hogy úgy érezzem, hogy muszáj elvennem, nem akart rám erőltetni semmit.

Ennyiben is maradtunk, egészen addig, amíg a jövő évi adótervezeteket nem láttuk, és elkezdtünk számolni, hogy hogy lenne jobb. Ugyan 3 gyereket nevelünk közösen, de a párom nagyfia után csak akkor tudom én igényelni a családi pótlékot (ami az adókedvezmény igénybevételének feltétele), ha a vér szerinti szülőjével házasságban élek. Így történt, hogy „szembe jött” a döntés. Ha már úgyis akartuk (majd, valamikor), akkor miért ne akarnánk akkor, amikor ebből hasznunk származhat?

Szerencsére Magyarországon élünk, és vannak ismerőseink, ezért az ügyintézés nagyon hamar ment. Egy hetünk sincs hátra a nagy napig. „… tudom jól, nem fog változni semmi. És mégis megváltozik minden. Súlya van a döntésnek. Most nem akarom elrontani.”

Aztán egykettőre ott álltunk az anyakönyvvezető előtt, mi ketten, két tanú, az anyósom (akit nem lehetett távol tartani az eseménytől, és mivel elég sokat segített az ügyintézésben, belenyugodtunk, hogy ott legyen), és 7 gyerek. Ahogy a kedvesem szerette volna.

„…az anyakönyvvezető kimondja a végszót: Dr. V. V. és Dr. Cz. S. a Magyar Köztársaság családjogi törvényének értelmében házastársak”. Összenézünk, vigyorgunk. 5 perc. Aztán eltelt még egyszer ugyanannyi, mire észre tértünk, és legalább a hitvesi csók elcsattant. Mindenki megkönnyebbült, mindenki jól viselte a szertartást. A gyerekek éppen csak annyit rendetlenkedtek, hogy ne ijedjünk meg attól, hogy nagy a csend, és jól viselkednek, a felnőttek nem estek össze az idegességtől, és egyikünk sem szaladt el. Készült néhány fénykép, majd átmentünk egy étterembe uzsonnázni.

De nem is én lennék, ha ennyiben hagynám. Elhatároztam, hogy meg fogom adni a módját. Ez a mostani házasságkötés – bár a törvény szerint ez lesz az érvényes – csak a kezdet. Lesz egy szabályos lánykérés (majd, valamikor) – külön kértem a páromtól (ezzel is saját magamat tesztelve és magasra téve a lécet), hogy tényleg csak akkor mondjon igent, ha olyan lesz, amire nem tud nemet mondani. És lesz egy pótbuli (majd, valamikor, bár tulajdonképpen már a körülbelüli időpontom is megvan rá), amolyan megerősítés-féle (aminek a körvonalai már nagyjából össze is álltak a fejemben, és tudom, hogy a csajom ettől hideglelést fog kapni, de ő volt az, aki szabad kezet adott nekem). Nem is akármilyen, de erről részleteket még nem árulok el, talán a jövőben egy külön posztot megérdemel (ezt majd a kommentelők eldöntik).

Én azt fogom az igazi házasságkötésünknek tekinteni.

lucipasi