Nézem az órám, van egy üres fél órám – a gyerekek oviban/bölcsiben –, egy gyors telefon a barátnőmnek és pár perc múlva már felhúzott lábbal ülök a nappalijuk kényelmes foteljában.
Barátnőm kínál, nem kérek, köszi, már kávéztam, mondom, és figyelmesen hallgatom, hogy aktuálisan mi foglalkoztatja. A védőnő, a végtörlesztés, a voltmunkahelyi pletykák, a kinekagyerekemittud, majd a szobatisztaság problematikájának kitárgyalása után áttérünk egy újabb, klasszikus női témára: a ruhákra.
Pár nap múlva egy képzésre kísérem a férjemet (néha engem is befizet, megéri neki, hogy képben legyek és szükség esetén segíteni tudjak), barátnőm kérdi, mit veszek fel. Nadrágkosztümöt? Á, nem. Csak valami egyszerű kötött ruhát valami jobbféle harisnyával. Esetleg csizmanadrágot toppal-boleróval. A lábbeli kiválasztása nem okoz nagy fejtörést: ha az évszaknak és az időjárásnak megfelelően gondolkodom, a hótaposóm és az egyetlen, magas sarkú bőrcsizmám jöhet szóba. Hogy-hogy nem az utóbbira voksolok. Az embör se köt nyakkendőt, így nekem se kell különösebben kiöltöznöm. Frizura-smink-ékszer minimál stílusban. Korán kell indulnunk, a gyerekeket útközben leadjuk a mamánál, de a reggeli készülődés még a mienk, így nem vállalom túl magam: hajformázás kilőve, sminkelés majd az autóban, örülök, ha maszatoskezes baleset és anyanézdmittaláltamvécékefe-jelenetek nélkül megússzuk az indulás előtti perceket…
Nem autópályán megyünk, de így is időben megérkezünk, a szokott helyen parkolunk. Négycsillagos szálloda, ismerjük a járást, a konferenciatermek felé vesszük az irányt. Férjem a folyosón lemarad, vált néhány szót az ismerősökkel, közben én előremegyek, hogy előkészítsem a laptopokat, átfussam a jegyzetet. Már sokan vannak a teremben, csaknem minden asztalnál ülnek, én is elfoglalom a helyünket, kipakolok. Nézem, merre van konnektor, mert az én akkum rossz, de a férjemé se bírja egész nap; meg is találom az asztal előtt, a földön futó elosztókat. Nem érem el, ezért udvariasan megkérem az előttem ülő széles vállú kopasz srácot, hogy legyen kedves segíteni. A srác készségen megfordul és lehajol, hogy csatlakoztassa a kábelt. De nem csak ő mozdul, hanem a kettővel mellette ülő haver is késztetést érez, hogy míg megköszönöm a segítséget, megragadja az alkalmat, hogy egy szexinek szánt mosoly kíséretében megjegyezze, ő ám a kopasz gyerek menedzsere, vele kell elosztó ügyben tárgyalni. Meglepett arckifejezésemet értetlenkedésnek vélhette, mert sokatmondóan vigyorogva hozzátette, hogy nála kell a számlát rendezni. Mindjárt jön a férjem, vele beszéld meg – bököm ki végül, pillanatnyi döbbenetemet magabiztos mosollyal leplezve. Ebben még talán jó vagyok, nem rozsdásodtam be annyira. – Á, szóval neked is van menedzsered? – próbál poénkodni, a „társalgást” fenntartandó. – Nem, nekem főnököm van – vágom rá még mindig mosolyogva és azzal a lendülettel húzok is a teremből. Eliszkolok, mint egy béna kamaszlány. Vagy inkább óvodás, mert a mai tinik többsége alighanem jól (jobban) kiismeri magát az ilyen pályán.
Most tényleg rám mozdult, vagy csak én élek olyan ingerszegény környezetben, hogy egy egyszerű szóba elegyedést is bepróbálkozásnak veszek? – morfondírozok később magamban. Nem sokáig, mert az előadás leköti a figyelmemet. Aztán a szünetben magamon érzem a tekintetét, és ahogy megfordulok, rajta kapom, amint sandán stírölget. „Szakmai jellegű érdeklődéssel” nézeget, ahogy ezt mostanában (ld. Őrjöngő Farkas írását) mondani szokták – bár itt alapvetően egy másik szakma képviseli magát. Igaz, ők 90 százalékban férfiak. (A maradék 10 százaléknak kb. a fele korosztályombeli, jellemzően szingli, a többiek idősebbek.)
A nap további része „eseménymentesen” zajlik, de csak nem hagy a kérdés nyugodni: oké, rég voltam már szabad préda, portéka a húspiacon, de mikor vesztettem el a józan ítélőképességemet? A kórházban töltött hónapok „naturalizmusa” után, amikor is kizártnak vehettem, hogy a fiatal jóképű gyerekdokik _úgy_ néznek a mellemre, miközben a kötelező kórházi gúnyában próbáltam szoptatni vagy fejni? Vajon mikor lendültem át a ló túloldalára, amikor is egy kósza szellemeskedést leszólításnak, csajozós szövegnek veszek?
Aztán beugranak az ismerősök sztorijai a hétvégi csapatépítő tréningekről, céges rendezvényekről és egyéb képzésnek álcázott ivászatokról; a gyeses anyucik rémálmai a seggrészegen tivornyázó férjekről, amint az edinákat gyömöszölik a wellnesshotelben vagy a disznóvágás-élményprogramon… és közben nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy az edinákat is a fentiekhez hasonló, „szakmai érdeklődésből” adódó, jópofának vélt szövegekkel szólítják meg a modernkori, kicsitgyerekes-kicsitelhanyagolt-kicsitnemnőttemfel bonvivánok.
MsPoppy
