Várandósságom alatt folyamatosan olvastam különböző szüléstörténeteket és azok kommentjeit. Nem lehetett nem észrevenni, hogy az ősanyák lenézik a császárral szülteket, pláne a program-császárosokat, maguk a delikvensek pedig gyakran zavartan magyarázkodnak, illetve kudarcként élik meg, hogy nem “sikerült” természetes úton szülni.
Magam a programcsászárosok táborát erősítem és nem szégyellem, sőt örülök neki, mert úgy érzem, ez volt a helyes döntés. A saját szülésemet nagyon szépnek éltem meg, annak ellenére, hogy minden meghittség és romantika nélkül egy hideg műtőben történt. Gyönyörű emlék, szívesen emlékszem vissza rá.
Előzményként annyit említenék, hogy ikrekkel voltam várandós, akik a harmadik lombik beültetésből fogantak. Első terhességem (és valószínűleg egyben utolsó is) és mire a babák megszülettek, már betöltöttem a 39-et, úgyhogy öreg első terhesnek számítottam.
Ezekkel ez előzményekkel az orvosom programozott császárt javasolt a betöltött 37. hét után, ha addig nem történik semmi. Magam nem ellenkeztem, mert én is ezt tartottam biztonságosabbnak a babák szempontjából. Nem tagadom, féltem is a természetes szüléstől, de ha azt mondják, ez a jobb a babáknak, vállalom.
A várandósságom végig eseménytelen és boldog volt, persze leszámítva a szokásos terhességi kellemetlenségeket. Éppen ezért elég rosszul érintett, amikor az orvosom a 36. héten befektetett a kórházba. Az ottani kellemetlenségekről nem beszélnék, aki volt Magyarországon közkórházban, tudja miről beszélek. A terhesosztályon csupa nálam sokkal rosszabb állapotú nő volt, úgyhogy folyamatosan hálát adtam az égieknek, hogy nekem semmilyen komplikációm nem volt. Az első hétvégén még hazaengedtek eltávozásra, de utána már nem, a kórháztól majdnem 1 órányira lakunk, nem akarták megkockáztatni, hogy ne érjünk be időben.
A császár kitűzött napján annak rendje és módja szerint előkészítettek a műtétre, majd be is kerültem a műtőbe. Hozzáteszem, hogy előre felkészítettek arra az eshetőségre, hogy ha van sürgősségi császár, akkor ők élveznek előnyt, én csúszni fogok, ami persze teljesen érthető. Egyébként ez is történt, ketten is becsúsztak elém, így a hajnali beöntés-borotválás után csak 11-kor kaptam infúziót, mire már vattát köptem a szomjúságtól, és két órával később kerültem a műtőbe a tervezettnél.
A páromnak lett volna lehetősége bejönni, de megbeszéltük, hogy inkább kint várja a babákat. Így az aneszteziológus doktornő ült a fejemhez és nagyon-nagyon kedvesen tudósított mindenről. Epidurális érzéstelenítést kaptam, igazság szerint ettől féltem a legjobban, de felesleges volt a félelmem, nem fájt és semmilyen kellemetlen mellékhatást nem tapasztaltam később. Végig éreztem mindent, amit csináltak de fájdalmam egyáltalán nem volt. Éreztem, ahogy kiemelik előbb az első babát, a kislányomat és rá egy percre a másodikat, a kisfiamat. A kislányom faros volt, a kisfiam pedig lábbal előre érkezett. Abban a pillanatban, ahogy kiemelték őket, mindketten nagyon hangosan, erősen felsírtak, nekem pedig elkezdett folyni a könnyem a boldogságtól. A szülésznő egy pillanatra megmutatta mindkettőjüket, de annyira be voltak bugyolálva, hogy nem sokat láttam belőlük, csak egy, pontosabban két maszatos csomagot, zöldbe csavarva.
Innentől volt még némi macerálás, de már nem érdekelt, mert tudtam, hogy a babák rendben vannak. A párom elkísérte őket a szülőszobára, engem összestoppoltak és kaptam egy szorító kötést a hasamra. Valaki, aki ezt csinálta, nagyon kedvesen megjegyezte, milyen karcsú vagyok, ezen ott is röhögnöm kellett.
A délutánt és az éjszakát én a császáros őrzőben töltöttem, a babák az intenzíven megfigyelésen illetve melegítőlámpa alatt az alacsony súlyuk miatt (2340 és 2400 gramm). Este már felkeltem és a vérszegénységem miatt kicsit szédelegve eltámolyogtunk a párommal megnézni a babákat. Akkor láttam őket először, illetve előtte a párom által készített telefonos fotókat nézegettem. Nagyon kicsik voltak és védtelenek. Pucéran, egy pelusban feküdtek a melegítő alatt, az egyikük popsiján rózsaszín, a másikukén kék kis kendővel. Ha nem szédültem volna annyira, minden bizonnyal bőgtem volna.
Másnap lekerültünk a gyerekágyas osztályra, ahol megkaptam a babákat, és végre meg is ölelgethettem őket.
Mónika
